A Federalist
A cikk a Federalist 85 esszéjét követi a keletkezéstől a konvent terveiig: mit írt a Konföderációs cikkelyek hibáiról, milyen európai példákat hozott fel (köztük a Német-római Birodalmat), melyik terv mit jelentett volna, és milyen előnyöket és hátrányokat soroltak fel a végül elfogadott megoldásokról az érvelők. A hivatkozások a Federalist számaira, Madison konventi jegyzeteire és Peter H. Wilson könyvére mutatnak.
Tartalom
A Federalist keletkezése
A Federalist 85 esszé, amely 1787. október 27. és 1788. augusztus 16. között jelent meg New York-i lapokban „Publius” álnéven. A szerzők Alexander Hamilton, James Madison és John Jay; a kiadás szerzői jegyzete szerint Hamilton 51, Madison 29, Jay 5 esszét írt. Az utolsó nyolc esszé nem a lapokban, hanem az 1788-as kétkötetes könyvkiadásban jelent meg.
A közös vállalkozás terve Hamiltoné volt; a három szerző azonban a kiadás bevezetője szerint önállóan dolgozta ki a rá bízott témákat (Ferguson, Introduction). Jay nem vett részt az alkotmányozó konventen, öt esszéje főként külügyi kérdésekkel foglalkozik.
Mi előzte meg. A Függetlenségi nyilatkozat (1776) után a Konföderációs cikkelyeket 1777-ben fogadta el a kontinentális kongresszus, és 1781. március 1-jén ratifikálták. Ferguson szerint a cikkelyek „a Függetlenségi nyilatkozat társdokumentumai” voltak, és az 1776-os, hatalomellenes hangulatban születtek. 1786-ban az annapolisi értekezlet erősítette a nemzeti konvent gondolatát. A philadelphiai konvent 1787 májusában ült össze; a küldötteket arra kérték, hogy a cikkelyeken belül javítsanak, ők azonban az egész rendszert lecserélték, és az új alkotmányt szeptember 17-én írták alá (The World of the Federalist; Ferguson, Introduction).
A vita. Az alkotmány elfogadása nem volt magától értetődő. Ferguson megjegyzése szerint hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyire vitatott volt a megszületésekor. A konvent három vezető alakja, Edmund Randolph, George Mason és Elbridge Gerry nem írta alá, és fél tucat másik küldött a vége előtt távozott (Ferguson, Endnotes, 9. jegyzet, a Federalist 37. számához). New York a ratifikációt 1788-ban azzal az ajánlással fogadta el, hogy jogokról szóló nyilatkozatot csatoljanak hozzá; a Bill of Rights 1791. december 15-én lépett hatályba (The World of the Federalist).
Az első kérdés. Hamilton az 1. számban úgy teszi fel a tétet, hogy az emberi társadalmak képesek-e „megfontolásból és választásból” jó kormányzatot alkotni, vagy örökre a „véletlenre és az erőszakra” vannak utalva a politikai berendezkedésükben (Federalist 1).
A konföderáció hibái
A Federalist első nagy ívének (15–23. szám) állítása az, hogy a Konföderációs cikkelyek rendszere már az alapelvnél hibás, és így nem javítható foltozgatással. Hamilton a 15. számban azt a „gyökeres hibát” nevezi meg, hogy a rendszer az államokra mint testületekre alkot törvényt, nem az őket alkotó egyénekre: az Egyesült Államok kormányzata katonát és pénzt kérhet az államoktól, de egyetlen amerikai polgárt sem kényszeríthet közvetlenül semmire (Federalist 15).
Nincs szankció. A 21. szám szerint a rendszerből teljesen hiányzik a törvények szankciója: az Egyesült Államoknak nincs alkotmányos eszköze arra, hogy az engedelmességet kikényszerítse vagy a megszegést büntesse, a tagok elleni erőhasználatra pedig nincs kifejezett felhatalmazás (Federalist 21). A 16. szám szerint, ha az egyetlen alkotmányos orvoslás az erő, annak közvetlen következménye a polgárháború; nagy, állandóan rendelkezésre álló hadsereg nélkül pedig az erőhasználat „a szövetség különböző részei közötti háborúba” csap át, amelyben a legerősebb koalíció győz (Federalist 16).
Egyenlő szavazat, bíróság nélkül. A 22. szám az államok egyenlő szavazási jogát is kifogásolja: Rhode Island egyenlő súlyt kap Massachusettsszel, Connecticuttal vagy New Yorkkal, Delaware pedig Pennsylvaniával és Virginiával. Emellett hiányzik a bírói hatalom is; Hamilton szerint a törvények „holt betű” bíróságok nélkül, amelyek értelmezik őket (Federalist 22).
A közös védelem. A 23. szám a közös védelemhez szükséges hatalmakat sorolja fel: hadsereg állítása, hajóhad felépítése és felszerelése, szabályaik megállapítása, műveleteik irányítása, ellátásuk biztosítása. Hamilton szerint ezeknek a hatalmaknak korlátozás nélkül kell létezniük, mert a nemzeti vészhelyzetek körét és a hozzá szükséges eszközöket előre nem lehet megszabni (Federalist 23).
Az európai példák
A 18–20. számban (az Avalon-oldal fejléce szerint Hamilton és Madison) sorra veszik a korábbi szövetségeket, mert szerintük ezek a témáról „kísérleti tanulságot” nyújtanak; a 19. szám ezzel a megjegyzéssel indul a „germán testről” való elemzéssel (Federalist 19). Hamilton már a 17. számban a hűbéri rendszereket is a szövetségek rokonának tekinti: közös fej, de a fővazallusok „egyfajta uralkodók” a saját birtokaikon, ezért folyamatos az ellenzék a fejjel és gyakoriak a háborúik egymás között; a történészek ezt az európai kort „a hűbéri anarchia idejének” nevezik (Federalist 17). A 9. számban Hamilton Montesquieu-re hivatkozik a kis köztársaságokról szóló érvvel szemben: Montesquieu a lükiai szövetséget nevezte a kitűnő konföderált köztársaság mintájának (Federalist 9).
| Példa | Szám | Amit a leírás rögzít | A példából levont következtetés |
|---|---|---|---|
| Amphiktyoni tanács (görög városok) | 18 | független, szuverén tagok egyenlő szavazattal; háború, döntőbíráskodás, pénzbüntetés, erőhasználat az engedetlenek ellen | „gyengeség, rendetlenség”, végül a szövetség pusztulása; az erősebb tagok egymás után uralkodtak a többi fölött |
| Akháj szövetség | 18 | a szövetség története a külföldi beavatkozással | „a szövetségi testek hajlama inkább az anarchiára a tagok között, mint a zsarnokságra a fejénél” |
| Germán test (Német-római Birodalom) | 19 | gyűlés, császár, két legfelsőbb bíróság | „erőtlen test”, amely nem tudja szabályozni tagjait |
| Svájci kantonok | 19 | nincs közös kincstár, katonaság, pénz és bíróság | a vallási viták „szinte szétválasztották” a szövetséget; külön protestáns és katolikus gyűlés |
| Lengyelország | 19 | „kormányzat helyi szuverének fölött” | a szomszédai „lecsípték” népessége és területe egyharmadát |
| Egyesült Holland tartományok | 20 | hét szuverén tartomány, döntéshez egyhangúság; helytartó (stadtholder) a hadsereg élén | „gyengeség a kormányban, viszály a tartományok között, külföldi befolyás” |
| Lükiai szövetség | 9 | 23 város, a nagyobbak három, a kisebbek egy szavazattal; a közös tanács nevezi ki a városok bíróit | Montesquieu „kitűnő konföderált köztársaságnak” nevezte |
A Birodalom korabeli megítélése. Samuel Pufendorf 1667-ben, Severinus de Monzambano álnéven kiadott művében (De statu imperii Germanici) a Birodalmat „szabálytalan testnek, amely szörnyre hasonlít” nevezte (angol fordítás: Erwin Fink, a Horst Denzer-féle német kiadás alapján; German History Intersections). A Federalist 19. száma a germán testet ugyanígy „erőtlen testnek” minősíti, amely nem tudja szabályozni tagjait.
A 19. szám szövege. A Federalist szerint a Birodalom alapelve, hogy „szuverének közössége”, és ez teszi „erőtlen testté”, amely nem tudja szabályozni tagjait. Németország története a 19. szám szerint „a császár és a fejedelmek és államok közötti háborúk” története, amelyet „általános gyengeség, zűrzavar és nyomor” jellemez (Federalist 19).
Peter H. Wilson Madisonról. Peter H. Wilson The Holy Roman Empire: A Thousand Years of Europe’s History (London, 2016; amerikai címe Heart of Europe) című könyve a Bevezetést Madison szövegével nyitja a Birodalom hagyományos megméréséről. Wilson fogalmazása szerint Madison, miközben az 1787-es alkotmányt adó testületre készült, Európa múltbeli és jelenlegi államaiban keresett érveket az erős szövetségi unió mellett; a Birodalmat „erőtlen testnek” találta, amely nem tudja szabályozni tagjait, védtelen a külső veszélyekkel szemben, és belül „szakadatlan erjedés” zajlik; története „a hatalmasok féktelenségének és a gyengék elnyomásának … általános gyengeségnek, zűrzavarnak és nyomornak” katalógusa (Wilson, 1–2. o.). Wilson jegyzete a forrást a Federalist 19. számaként adja meg (1787. december 8.; E. H. Scott-kiadás, Chicago, 1898, 105. o.), a „political monster” „deformitásait” pedig a 106. oldalról idézi, és ebből arra következtet, hogy Madison olvasta Pufendorf művét (757. o., 1–2. jegyzet). Wilson a testületet „Continental Congress”-nek nevezi; a philadelphiai konvent 1787 májusa és szeptembere között ülésezett, a Federalist 19. száma december 8-án jelent meg. Wilson szerint Madison „nem volt egyedül ezzel a véleménnyel”: Pufendorf „monstrosity”-minősítését és Voltaire megjegyzését (a Birodalom nem szent, nem római, nem birodalom) említi (2. o.).
A szövetségi jelleg. Wilson szerint az a következtetés, hogy a Birodalom valamiféle szövetségi (federal) rendszer volt, azért vonzó, mert beilleszthető a politikai rendszerek ismert osztályozásába, és mert a Birodalom lakosai közül is voltak, akik konföderációnak nevezték; „ez a szempont vonzotta Madison figyelmét”, aki szerint a Birodalom „gyenge és ingatag unió” („a feeble and precarious union”) volt, hogy honfitársait az erősebb szövetségi kormányzat elfogadására bírja (8. o., 19. jegyzet). Wilson ugyanakkor óvatosságra int: a föderalizmus fogalma „nehezen kezelhető”, mert „könnyen többet zavar, mint tisztáz”. A modern szövetségi államok, köztük az USA, szerinte közvetlenül hatnak minden polgárukra, a polgárok egyenlő részvétellel bírnak a saját államukban és az unióban, és ugyanazok a szövetségi törvények kötik őket; ezek az egyenlőségek „teljesen és alapvetően idegenek voltak a Birodalomtól”, amely lakosságát társadalmi-jogi státus szerinti hierarchiában kormányozta (9. o.). A Federalist 15. és 16. száma ugyanezt a különbséget a Konföderációs cikkelyek hibájaként nevezi meg: a törvény az államokra, nem a polgárokra hat (lásd fent).
Wilson hivatkozásai. Wilson Helmut Neuhaus tanulmányát (The federal principle and the Holy Roman Empire, in: Hermann Wellenreuther szerk., German and American Constitutional Thought, New York, 1990, 27–49) „kritikai olvasatként”, Wolfgang Burgdorf 2014-es Focus-Online-cikkét („Amerikaner schreiben ihre Verfassung von den Deutschen ab”, 2014. május 23.) „pozitívabb összevetésként” jelöli meg a Birodalom és az USA között (757. o., 1. jegyzet); továbbá hivatkozik R. C. Binkley tanulmányára (The Holy Roman Empire versus the United States, in: C. Read szerk., The Constitution Reconsidered, 2. kiad., New York, 1968, 271–84), amelyet „rendkívül érdekes összevetésként” minősít, és H. H. F. Eulau cikkére (Theories of federalism under the Holy Roman Empire, American Political Science Review 35, 1941, 643–64) (759. o., 18–20. jegyzet).
Az amerikai háború és a német vita. Wilson szerint az amerikai függetlenségi háború 1775-től a Birodalomban is széles körben felkeltette az érdeklődést, részben mert III. György egyben hannoveri választófejedelem volt, és 30 000 németet bérelt fel (600–601. o.). A német szerzők többsége a teljesen köztársasági kormányzatot veszélyesnek tartotta, mert a testületi csoportoktól elszakadó képviselet „pártoknak” és „frakcióknak” ad tágabb teret (601. o.).
További Wilson-irodalom. Wilson „Still a Monstrosity? Some Reflections on Early Modern German Statehood” című cikke (The Historical Journal 49/2, 2006, 565–576) Pufendorf 1667-es „monstrosity”-minősítéséből indul ki, négy értelmezést vet össze (a „kudarcot vallott nemzetállam”, a föderáció, a „Birodalom-állam” és a „régiók Közép-Európája”), és új elemzési keretet javasol (a cikk kivonata szerint). A könyv a Central European History 50. évfolyamának 4. számában fórumot kapott (2017, 547–572; hozzászólók: Jason Coy, Len Scales, Barbara Stollberg-Rilinger, Tom Scott); Coy bevezető megjegyzése Madisont azok közé sorolja, akik a Birodalmat gúnyolták (Voltaire, Madison, Goethe, Ranke, Treitschke).
A nagy tervek a konventen
A philadelphiai konventen és a ratifikációs vitában több elmélet és terv versengett. A táblázat soronként megadja, ki képviselte, mit tartalmazott, mit jelentett volna megvalósulva (a kortársak érvei szerint) és mi lett a sorsa.
| Terv vagy elmélet | Ki képviselte | Lényege | Mit jelentett volna megvalósulva (a vita érvei szerint) | Sorsa |
|---|---|---|---|---|
| A Konföderációs cikkelyek változatlanul | a konvent előtti rend; kritikusa Hamilton | Az államok szövetsége; a kongresszus az államokra, nem a polgárokra alkot törvényt; az államok egyenlő szavazattal rendelkeznek (Federalist 15, 22) | Hamilton szerint ha az erőhasználat az egyetlen orvoslás, annak következménye a polgárháború, amelyben „a legerősebb koalíció győz”; a rendszerből hiányzik a szankció (Federalist 16, 21) | A konvent 1787-ben lecserélte; a küldötteket eredetileg a cikkelyek javítására kérték (Ferguson, Introduction) |
| New Jersey-terv (1787. június 15.) | William Paterson; a támogatók Connecticut, New York, New Jersey, Delaware és Luther Martin (Maryland) (Madison jegyzete) | A cikkelyek felülvizsgálata; a kongresszus vámot, bélyegilletéket és postadíjat szedhet, szabályozza a kereskedelmet; a kongresszus által választott többszemélyes végrehajtó; legfelsőbb bíróság; a szövetségi törvények és szerződések az államok legfelsőbb törvénye (Madison jegyzete, június 15.) | Madison június 19-i bírálata szerint az államok akarata „éppoly korlátlan maradna”; az államok „éppoly szabadon” árthatnának egymásnak, mert nincs vétó az állami törvények fölött; a kényszer csak a kis államokat sújtaná; a ratifikációt a törvényhozások végeznék, nem a nép. A kis államok álláspontja szerint (Dickinson): „előbb behódolnánk külföldi hatalomnak, minthogy az egyenlő szavazatunktól megfosszanak” | Június 19-én a konvent 7:3 arányban (Maryland megosztva) Randolph tételei mellett maradt; New York, New Jersey és Delaware szavazott a New Jersey-tervre |
| Virginia-terv (1787. május 29.) | Edmund Randolph terjesztette elő; a terv Madisonhoz kötődik | 15 pont: kétkamarás nemzeti törvényhozás, amelynek képviselete az államok pénzügyi hozzájárulása vagy szabad lakossága szerint alakul; az első kamarát a nép választja; nemzeti végrehajtó és bíróság; a törvényhozás eltörölheti az ütköző állami törvényeket; az alkotmányt a nép által választott gyűlések hagyják jóvá | Randolph érve szerint pótolná a cikkelyek hiányait: a háború és a békekötés, a szerződések betartatása, az államok közti viták és lázadások kezelése. A kis államok szerint a lakosság szerinti képviselet megfosztaná őket az egyenlőségtől; Madison jegyzete szerint New Jersey és Delaware azért ellenezte a nemzeti kormányt, mert támogatói a lakosság szerinti képviseletet akarták | A konvent alapjának tekintette; a képviselet lakosság szerinti részét az alsóház megőrizte (lásd alább); az állami törvények nemzeti vétóját elutasították |
| A nemzeti vétó az állami törvények fölött (Virginia-terv 6. pont) | Madison | Madison szerint „a rendszer összhangja megőrzésének legenyhébb és legbiztosabb eszköze”, mert az állami bíróságok az állami törvényhozástól függnek. Gouverneur Morris szerint „borzasztó lenne az államoknak”; Roger Sherman szerint „téves elven alapul” | Az államok minden törvénye függött volna a nemzeti törvényhozás jóváhagyásától | 1787. július 17-én elutasították: 3 szavazat mellette (Massachusetts, Virginia, Észak-Karolina), 7 ellene. Luther Martin javaslatát, hogy a nemzeti törvények és szerződések az államok legfelsőbb törvénye legyenek, egyhangúlag elfogadták (Madison jegyzete) |
| Hamilton terve (1787. június 18.) | Alexander Hamilton | A végrehajtó és a szenátus „jó magaviselet alatt”, tehát gyakorlatilag élethosszra; az államok kormányzóit a központ nevezi ki, és vétójoga van az állami törvények fölött; az állami milíciát a központ irányítja. Hamilton szerint „két szuverenitás nem létezhet ugyanazon határokon belül”; példája a brit alkotmány, amelyet magánvéleménye szerint a világ legjobbjának tart | Teljes szuverenitás a nemzeti kormányban; az államok a központ alá rendelődtek volna | Hamilton nem tervezte formálisan előterjeszteni; azt mondta, a vázlat nézeteit mutatja be és a Randolph-terv módosításait vetíti előre (Madison jegyzete, június 18.) |
| A kis köztársaság elmélete | Montesquieu nyomán Brutus (1787. október 18., New York); a Federalist ellenzői | Szerinte „szabad köztársaság nem működhet ekkora területen”; a „necessary and proper” záradék, a legfelsőbb törvény záradéka és a korlátlan adóztatás elnyelné az államok hatalmát; a szabad köztársaság nem tart állandó hadsereget a törvények végrehajtására | A Federalist 17–20. száma szerint a szövetségek példái (amphiktyoni tanács, akháj szövetség, Birodalom, svájci kantonok, Lengyelország, holland tartományok) a tagok közötti anarchiába és a külföldi befolyásba torkolltak; Hamilton a 9. számban Montesquieu-re hivatkozik a lükiai szövetségről | A ratifikáló gyűlések elfogadták az alkotmányt; New York az elfogadáskor ajánlatot fűzött jogokról szóló nyilatkozathoz; a Bill of Rights 1791-ben lépett hatályba (lásd fent: A vita) |
| A kiterjesztett köztársaság elmélete (Federalist 10) | James Madison | A pártoskodás (faction) okait nem lehet megszüntetni, csak hatásait szabályozni; a köztársaság (képviseleti rend) nagyobb területen és népességgel „kiterjesztheti a kört”: „több pártot és érdeket vesz be” | Kisebb az esélye, hogy a többségnek közös indítéka legyen mások jogainak megsértésére (Federalist 10) | A ratifikált alkotmány szerkezetének indoklásaként szerepel a Federalistben |
| A connecticuti kompromisszum (1787. július 16.) | a konvent a bizottsági jelentést fogadta el 5:4 arányban (Massachusetts megosztva) | Az alsóház 65 tagú, a lakosság szerint (a közvetlen adó arányában) osztva, tízévente népszámlálással; a pénz felemelésére vagy elköltésére vonatkozó törvényjavaslatok az alsóházban indulnak, és a második kamara nem módosíthatja őket; a szenátusban államonként egy szavazat | Madison szerint az egyenlő szavazat „a nagy és a kis államok ellentétes igényei közötti kompromisszum eredménye”; Randolph szerint a szavazás „rendkívül zavarba hozta” a konventet; Paterson szerint a kis államok csak a második kamarában elért egyenlő szavazattal fogadhatók el | Az alkotmány része lett (Madison jegyzete, július 16.; Federalist 62) |
A végleges megoldás előnyei és hátrányai
A táblázat a végül elfogadott megoldásokat veti össze a ratifikációs vita érveivel. Mindkét oszlopban az érvelők szavai állnak.
| Döntés | Előny (az érvelők szerint) | Hátrány vagy kifogás (az érvelők szerint) |
|---|---|---|
| Egyenlő szavazat a szenátusban | Madison (Federalist 62): „alkotmányos elismerése az egyes államokban megmaradt szuverenitásnak”, és „további akadály” a helytelen törvényhozás ellen; a nagy államok az adózás fölötti ellenőrzéssel ellensúlyozhatják | Madison ugyanott elismeri, hogy a szabály „egyes esetekben káros is lehet, nem csak hasznos”; június 19-én azt mondta, hogy az egyenlő szavazat mellett „egy még kifogásolhatóbb kisebbség” is törvényt szabhat az egésznek; július 16-án Pennsylvania, Virginia, Dél-Karolina és Georgia ellene szavazott |
| A törvény közvetlenül a polgárokra hat | Hamilton (Federalist 15, 16, 21): a kormányzat nem szorul az államok kényszerítésére; az erőhasználat elkerüli a tagok közti háborút | Brutus: a „necessary and proper” záradék, a legfelsőbb törvény záradéka és az adóztatás hatalma elnyeli az államok hatalmát; állandó hadsereg kell a törvények végrehajtásához |
| Egyetlen nagy köztársaság | Madison (Federalist 10): több párt és érdek, kisebb az esélye a közös elnyomó többségnek | Brutus: „szabad köztársaság nem működhet ekkora területen” (Montesquieu nyomán) |
| A nemzeti vétó elutasítása | Morris és Sherman: az állami törvényeket a bíróságok és a nemzeti törvények is félretehetik; a vétó „téves elven” alapul | Madison: az állami bíróságok az államoktól függenek, ezért nem védik megbízhatóan a nemzeti hatalmat; a vétó „a leghatékonyabb és legenyhébb eszköz” lett volna |
| Nincs jogok nyilatkozata az első szövegben | Hamilton (Federalist 84): „Miért kellene kimondani, hogy valamit nem szabad megtenni, ha nincs hatalom, amely megtenné?”; az alkotmány „minden értelmes értelemben és minden hasznos célra” jogok nyilatkozata; a sajtószabadságot inkább a közvélemény védi | A ratifikációs vitában az ellenzők követelték; New York az elfogadáskor jogokról szóló nyilatkozat csatolását ajánlotta, a Bill of Rights 1791. december 15-én lépett hatályba |
Források
- The Federalist 1, 9, 10, 15–23, 62, 84. Avalon Project, Yale. A 62. szám szerzőségét a források Madisonnak vagy Hamiltonnak tulajdonítják; itt Madisonként szerepel.
- Madison jegyzetei a konvent vitáiról (Avalon Project): május 29., június 15., június 18., június 19., július 16., július 17..
- Brutus I (1787. október 18.). Teaching American History.
- Samuel Pufendorf: A Német Birodalom alkotmánya (1667). German History Intersections.
- Robert A. Ferguson: Introduction és Endnotes, in: The Federalist; ugyanő: The World of the Federalist.
- Peter H. Wilson: The Holy Roman Empire: A Thousand Years of Europe’s History. London: Allen Lane, 2016 (Introduction 1–9; 600–601; Notes 757–759; az oldalszámok az e-könyv-kiadás laptörés-jelöléseit követik, a nyomtatott kiadás oldalszámaitól eltérhetnek).
- Peter H. Wilson: Still a Monstrosity? Some Reflections on Early Modern German Statehood. The Historical Journal 49/2 (2006), 565–576 (Cambridge Core, kivonat).
- An Empire For Our Times? A Discussion of Peter Wilson’s The Holy Roman Empire. Central European History 50/4 (2017), 547–572 (Cambridge Core).
A forráskör. Az áttekintés a Federalist szövegére, Madison konventi jegyzeteire és Wilson könyvére épül; Neuhaus, Burgdorf, Binkley és Eulau munkáit Wilson jegyzetei alapján említi, saját szövegük nem szerepel az alapok között. Az ellenzők további iratai (Federal Farmer, George Mason, Patrick Henry), Voltaire megjegyzése és a Konföderációs cikkelyek összevetése a Birodalmi hadsereg kontingensrendszerével itt nem szerepel.