A bayeux-i kárpit

1066 · képek, jelenetek, források

Röviden

A bayeux-i kárpit egy közel 70 méter hosszú hímzett képsor, amely az 1066-os normann angliai hódítás történetét mondja el. Technikailag nem szőtt kárpit, hanem fehérített vászonra gyapjúfonallal hímzett munka (DH34, 14., 17. o.). A képeket latin feliratok magyarázzák, a jelenetek száma hetven fölött van (DH34, 17. o.).

A 11. század végén készült, és legtöbben Odo bayeux-i püspököt tartják megrendelőjének (DH34, 18–19. o.). Első biztos említése az 1476-os bayeux-i székesegyházi leltárban olvasható (DH34, 14. o.; Oxbow 2011, 17. o.). A kárpit vége elveszett, így a hódítás története ma Harold király halálával és az angolok menekülésével zárul (DH34, 18., 33. o.).

A tárgy: anyag, technika, méret

A kárpit egyetlen hosszú hímzés, de az alapja nem egyetlen vászondarab. A korábbi kutatás hat–nyolc, különböző hosszúságú darabról írt (DH34, 17. o.). Újabb vizsgálatok szerint kilenc darab van, mert az utolsó rész két darabból áll (Bédat–Girault-Kurtzeman 2004 nyomán, Renn, Oxbow 2011, 52. o.). A darabokat összevarrták, az összeillesztéseket pedig áthímezték (DH34, 17. o.).

Méret. A hivatalos hossz 68,38 m, a nyilvánosságra hozott adatok viszont egy méterrel is eltérhetnek: Simone Bertrand 70,35 m-t közölt, de saját részméréseinek összege csak 69,35 m (Renn, Oxbow 2011, 52. o.). A darabok hossza 2,5 m-től 13,9 m-ig terjed (Renn, Oxbow 2011, 53. o., 1. táblázat). A szélesség 45,7 és 53,6 cm között változik; a legszélesebb rész a megmaradt kárpit legelején van, a legkeskenyebb a második darab elejénél (Renn, Oxbow 2011, 53. o.).

Technika. A rajzot egyetlen tehetséges tervező vihette fel a vászonra, a hímzést többen, darabonként készítették (DH34, 17. o.). Először száröltéssel megrajzolták a körvonalat, majd párhuzamos, szűk öltésekkel kitöltötték a felületet, végül merőleges öltésekkel megerősítették (DH34, 17. o.).

Színek. A színek nem a valóságot követik: a kárpiton kék és zöld lovak is láthatók. Öt alapszínnel dolgoztak: téglavörös, kékeszöld, óarany, olajzöld és kék; mellettük hamvaszöld és fekete–sötétkék fonal is szerepel, az utóbbi a kárpit felénél elfogyott (DH34, 17. o.). A későbbi javítások világosárga, narancsárga és világoszöld fonallal készültek. Az 1983-as munkák során kiderült, hogy a színek a szövet hátulján majdnem azonos árnyalatúak, mint az elején: a hímzés kilencszáz év alatt szinte semmit sem fakult (DH34, 17–18. o.).

A képsor felépítése. A középső sáv történetét felül és alul keskeny, díszes szegély keretezi (DH34, 17. o.). A jeleneteket összefonódó ágak, fák és tornyok választják el egymástól; a kép nem készít perspektívát, az emberek, lovak, hajók és épületek azonos nagyságúak (DH34, 18. o.). A bal szélen fát jelképező levéldísz van, a kárpit vége ismeretlen hosszúságban elveszett (DH34, 18. o.). Az elveszett hossz becslései egy–három métertől a két végen együtt tíz méter fölötti veszteségig terjednek (Renn, Oxbow 2011, 56–57. o.).

A három számlálás az emberalakok, a lovak és az állatok számában eltér egymástól, ezért mindegyik közelítő adat.

Megrendelő, készítők, keletkezés

A megrendelőt és a készítés helyét egyetlen kortárs forrás sem nevezi meg, ezért mindkét kérdés hipotéziseken nyugszik. A legszélesebb körben elfogadott feltevés szerint Odo bayeux-i püspök, I. Vilmos féltestvére és kenti gróf rendelte meg (Lewis, Oxbow 2011, 2. o.).

Odo mellett négy érv szól (Lewis, Oxbow 2011, 2. o.). A kárpit Odo szerepét sokkal hangsúlyosabban mutatja, mint bármelyik más hódítás-leírás. A főszereplőkön kívül négy ember van név szerint megnevezve, s közülük hármat (Turoldot, Wadardot és Vitalt) Odo emberei közé sorolják. A történet középpontjában, Harold esküjénél, Odo püspöksége a helyszín. Végül a képek a canterburyi kézirat-illusztrációkhoz hasonlítanak, Canterbury pedig Odo grófságában volt.

A magyar kiadás ehhez két részletet ad. Odo négyszer látható, két alkalommal a kárpit a nevét, illetve rangját is megadja (DH34, 18. o.). Fowke szerint a kárpit középpontjában a bayeux-i eskü áll, és a kárpitot a leltár szerint az ereklyék ünnepén állították ki; ebből arra következtet, hogy Odo hamis esküre intő példázatnak szánta (DH34, 18–19. o.). Amyot 1821-ben megállapította, hogy a kárpiton megnevezett Vital, Wadard és Turold Odo angliai hűbéresei voltak; ebből a bayeux-i székesegyház 1077-es felszentelése és Odo 1082-es bukása közé kell tenni a keletkezést (DH34, 19. o.).

Hely. A magyar kiadás szövegében az angliai eredet a valószínűbb (DH34, 19. o.). Angliában a 11. század második felében európai hírű hímzőműhelyek működtek, Canterburyben pedig kiváló rajziskola; Odo 1067-ben már Kent grófja volt, és ott lakott. Az angol öltéstechnika, a latin feliratok angol betűformája, egyes szavak angolos írásmódja és a rajzokhoz feltehetően használt angolszász kéziratok is erre utalnak. A normandiai készítés mellett Grape érvel (DH34, 19. o., 13. jegyzet).

Kik dolgoztak rajta. A rajzot feltehetően egyetlen mester készítette, a hímzést többen végezték (DH34, 17. o.). Levé nyolc, Ian Short három műhelyre gondolt (Renn, Oxbow 2011, 53., 57. o.). Gale Owen-Crocker a kilenc szakasz arcábrázolását vizsgálta abból a célból, hogy egy vagy több kéz dolgozott-e rajta (Oxbow 2011, 3. o.; a tanulmány 96–104. o.).

A Matild-hipotézisnek az 1476-os bayeux-i leltárban sincs visszhangja, a kárpit pedig sem nem ábrázolja, sem nem említi Matildot (DH34, 18. o.). Lewis szerint az Odo-tézis nem kapott általános elfogadást, de az eddigi alternatív javaslatok nem bizonyultak meggyőzőnek (Oxbow 2011, 2. o.). Wilson szerint a Matild-hagyományt semmi sem támasztja alá; legkorábbi följegyzése a 18. század elejére nyúlik vissza (Wilson 202).

Mire készült? (Wilson) Wilson szerint a kárpit eredeti használata ismeretlen, és két fő feltevés született: vagy vallási, vagy világi célú volt (Wilson 202). Odo megrendelői szerepe mellett az szól, hogy Odo hangsúlyosan szerepel a kárpiton, és két vagy három megnevezett szereplő (Vital, Wadard, talán Turold) az ő embere volt. Ellene az hozható fel, hogy Odo Vilmos féltestvéreként akkor is szerepelne a kárpiton, ha nem ő rendelte, és hogy a pápa által támogatott invázióban püspökként való jelenléte Vilmos igényét is erősíthette. Wilson összegzése szerint ez erős, de nem elsöprő érv (Wilson 202).

A vallási rendeltetés mellett Wormald azt hangsúlyozta, hogy a kárpitot az ereklyék ünnepén állították ki, Harold esküjét pedig a bayeux-i ereklyékre tette; szerinte Odo a kárpittal azokat intette, akik hamisan esküsznek az ereklyékre, főleg a bayeux-iakra (Wormald nyomán, Wilson 202). Dodwell ezzel szemben világi tárgynak tartotta, amelyet világi épületbe, talán Odo püspök csarnokába szántak; szerinte Odót „puszta világi becsvágy” vitte Angliába (Dodwell nyomán, Wilson 202). Wilson Dodwell mellé áll: a kárpit világi történetet mond el csatákkal, vérontással és lakomákkal, szereplői katonai hősök, az angolok számára pedig törvényesen megkoronázott, hősalak királyuk bukását és halálát beszéli el (Wilson 202).

Dodwell a kárpitban a francia hősköltemények (chanson de geste) rokonát látta, és azt, hogy ezekben központi téma a hűtlenség, mint a kárpitban is, ha az eskü a kulcs; Wilson szerint ilyen költemény a 12. század előtt aligha mutatható ki, bár – Dodwell idézete szerint – „általában úgy tartják, hogy valamilyen formában ismerték őket a 11. század második felében” (Dodwell nyomán, Wilson 202–203). Wilson maga az óangol hősköltészetben keres irodalmi hátteret (Beowulf, Finnsburgh-töredék, Waldere, a maldoni csata): e művek szereplői méltósággal cselekszenek, a költő mindkét oldalt látja, és nem hibáztat senkit (Wilson 203). Időben a maldoni csata áll legközelebb: a költemény – a kárponthoz hasonlóan – eleje és vége nélkül maradt fenn, és Byrhtnoth essexi ealdorman 991-es vereségét beszéli el a skandinávok ellen (Wilson 203). Harold a kárpiton Wilson szerint hősként jelenik meg, hősi halállal, és az egyetlen bírálat az esküre vonatkozó közvetett kritika; a kárpit a germán hősirodalomban gyakori választást mutatja (Harold az eskü megszegése és a haldokló Edward utasításának megszegése között választ), de Wilson szerint ebből sem szabad túl sokat kiolvasni (Wilson 203).

Wilson a méretekre is hivatkozik: a kárpit háztartási léptékű, szélessége elveszne a bayeux-i román székesegyház magasságában, és a westminsteri nagy 11. századi csarnokban (kb. 73 × 20,5 m) is elveszne, de kényelmesen elférne a caeni királyi vár 12. századi, valószínűleg „Pénzügyi Hivatal csarnoka” néven ismert épületében (30,7 × 11 m). Sehol sem említik ereklyeként: az ereklyék ünnepén csupán nagy tiszteletben álló, különös tárgyként állították ki. Wilson a kárpitot hősköltészeti hagyományon alapuló világi csarnokdísznek tartja, de abban, hogy az eskü jelenete központi-e a történetben, nem kíván állást foglalni (Wilson 203).

Hely és párhuzamok (Wilson). Wilson szerint a kárpitnak nagy léptékben nincs egyértelmű párhuzama és mintája: egyetlen ismert kárpit vagy kézirat sem ábrázolja rajzban a közelmúlt történelmi eseményeit (Wilson 201). Egyes részletekben viszont összevethető; az alábbi táblázat a Wilson által tárgyalt összevetéseket gyűjti össze.

Az aranyszál hiánya. Dodwell szerint az angolszászok a kárpitot meglehetősen hétköznapinak tartották volna, mert hiányzik róla az aranyszál, az angolszász kiválóság egyik jele (Dodwell nyomán, Wilson 201). Wilson ezt túlságosan elutasítónak mondja: ekkora felületen az aranyfonal használata lehetetlenül drága lett volna, és – például a korabeli kéziratfestéshez képest – nem a legújabb ízlés szerint való; a Baudri de Bourgueil által Adèle, Vilmos lánya kamráját díszítőként leírt, selyem- és aranyszálas kárpit (amelyet Dodwell hoz fel) vonásai szinte biztosan irodalmi formulák, és ha létezett, olyan anyagból készült, amely egy közel 70 méteres kárpitnál aligha lett volna kivitelezhető. A Hódítás előtti angol hímzés minőségét kevés, de szilárd tárgyi bizonyíték mutatja: egyes textíliákat aranyszállal hímeztek (St Harlindis és St Relindis casulája, St Cuthbert stólája és manipulusa); egy ekkora kárpitot ilyen anyagból és részletességgel elkészíteni azonban Wilson szerint távoli lehetőség (Wilson 201).

Normandia és Anglia művészete. Wilson szerint a normandiai szerzetesi reform a 11. század elején nem hatott úgy a kisművészetekre, mint Angliában: ugyan az építészet virágzott, nagy hírű kárpitról vagy textilről nem olvasni, a fennmaradt könyvfestés pedig kevéssé eredeti. Kauffmann szerint a normann könyvfestés „angolszász jegyekkel átitatott”, és bizonyos mértékig egy olyan művészet provinciális változata, amelyben a Hódítás előtti Anglia kitűnt (Kauffmann nyomán, Wilson 201). A Hódítás után angol és normann írnokok és művészek a Csatorna mindkét oldalán egymás mellett dolgoztak, és angol–normann román stílus alakult ki, amelyben sokszor nehéz szétválasztani az angol és a normann elemeket (Wilson 201–202).

A felirat mint nyom. Wilson szerint a felirat angol eredetre utal. A Gyrth nevében látható áthúzott Ð (th) angol betűforma. Egy nemrég felvetett vélemény szerint az áthúzás későbbi toldás, mert Montfaucon rajzán nem szerepel; Wilson ezt elveti: Montfaucon valószínűleg nem ismerte az angolszász írásokat, Stothard – aki először rögzítette – kétségét jelezte volna, ha az áthúzás gyanús, és az 1983-as restaurátori vizsgálat sem talált nyomát utólagos kiegészítésnek (Wilson 203–204). A 7-es jel az et rövidítéseként szintén tisztán angol forma (Wilson 204). A nyelvben francia elemek is vannak: a parabolare szó (10. tábla) Lapidge szerint a francia parler közvetlen forrása, és CABALLUS is akad; a CEASTRA, EADWARDUS, BAGIAS és hasonló alakokat viszont általában óangol, nem normann formának tekintik. Az angol és francia elemek keveredése (például WILLELM) a Hódítás utáni Angliában várható (Wilson 203–204). Okasha szerint a betűk részben feliratos, részben kéziratos mintákból erednek: a serifek inkább feliratosak, a magas L és a szóelválasztó jelek kéziratosak; az összehasonlító anyag szűkös, lényegében csak a St Cuthbert-hímzések, és a betűformák önmagukban nem datálják és nem lokalizálják a kárpitot, legfeljebb azt jelzik, hogy valószínűleg Angliában készült (Okasha nyomán, Wilson 204).

Wilson összegzése a helyről és az időről. Szerinte a felirat, a történet, a hősi hagyomány és a művészi ízlés angol eredetre utal; a kárpitot Dél-Angliában, valószínűleg angol tervezők és hímzőnők készítették, feltehetően Odónak, aki a bayeux-i székesegyháza számára szerezte meg (Wilson 212). A canterburyi eredet mellett a kéziratos párhuzamok, Odo kenti grófi rangja és a canterburyi St Augustine’s apátság pártfogása szól; a winchesteri mellett a kőtöredék és a winchesteri hímzőműhelyek királyi megrendelői hagyománya (St Cuthbert stólája és manipulusa, a 10. század elejéről). Kentben Wilson szerint éppúgy készülhetett Odo ottani birtokain vagy az általa pártfogolt apácakolostorban, például Minster-in-Sheppey-ben; Odónak a Domesday Book szerint 439 jószága volt tizenhét déli és középső angliai grófságban, és sokat tartózkodott az udvarban, amelynek egyik fő központja Winchester volt, ahol a Nunnaminster (St Mary’s) a legvalószínűbb ház (Wilson 212). Wilson szerint nők készíthették, de nem feltétlenül apácák; Dodwell forrásgyűjtése szerint arisztokrata, királyi és egyházi hímzőnők ismertek, akik néha más nőket is segítségül vettek, férfi hímzőt a források nem említenek (Wilson 212).

Keltezés tekintetében Wilson szerint a stílusbeli párhuzamok szinte mind angolszászok, és egyik sem kifejezetten Hódítás utáni. A megnyúlt indadísz (1. és 6. tábla szegélye) Angliában a 11. század közepe után nehezen mutatható ki; hacsak a motívum nem volt a tervezéskor már nagyon ódivatú, 1066 körüli, mondjuk a hastingsi csatát követő tíz éven belüli keltezésre utalhat. Ha Odónak készült, 1097-es halála előtt, szinte biztosan 1082-es fogsága előtt készült; későbbi keltezést stílusalapon valószínűtlennek tart (Wilson 212).

A kárpit útja Bayeux-tól napjainkig

A kárpit a középkorban alig hagyott nyomot a forrásokban, a tudományos érdeklődés a 18. században indult meg. Az 1476-os bayeux-i leltár „nagyon hosszú és nagyon keskeny vászon drapériát” ír le, amelyet az ereklyék ünnepén és Szent János hete alatt a főhajóban állítottak ki (DH34, 14. o.). Egy falikárpit javításáról szóló 1463-as feljegyzés valószínűleg szintén erre vonatkozik (DH34, 14. o.).

Az év nagy részében rúdra csavarva, elzárva tartották, a nyilvánosság elé évente csak néhány napra került (DH34, 14. o.). A szakirodalom több lehetséges okot sorol fel: ritkán láthatták, az angol–normann arisztokrácia megszilárdulása után a hercegi dicsőség népszerűsítése már nem volt szükséges, Bayeux a háttérbe szorult, és a mű nem tartozik az arannyal, ezüsttel és selyemmel díszített kéziművek közé (DH34, 14. o.). Renn szerint a kárpit 1300 körül 1767-ig cédrusfa ládában lehetett (Hicks és Hill–McSween nyomán, Oxbow 2011, 56. o.).

A történet jelenetről jelenetre

A kárpit nem a teljes 1066-os eseménysort mondja el, hanem válogat, és gyakran hónapokat, sőt éveket is átugrik (DH34, 9. o.). A történet Harold normandiai útjával kezdődik, a hastingsi csatával ér véget, és a stamford bridge-i győzelemre még utalást sem tartalmaz (DH34, 12. o.). A vitatott mozzanatok forrásonkénti összevetése a következő fejezet rácsában olvasható; az alábbi táblázat utolsó oszlopa a rács mozzanatszámára utal.

Számozás. A jeleneteket többféleképpen számozzák. A magyar kiadás Stenton számozását követi; eszerint Harold halála a 72. jelenet (DH34, 9., 12. o.). Wilson a képtáblákat számozza, és szerinte a „Hic Harold rex interfectus est” felirat a 71. táblán áll (Wilson 173, 194). A kárpithoz hozzávarrott csík, amelyre a jelenetszámokat később írták fel, legalább az 57. jelenetig számoz, és a legutolsó varrás az 56. és 57. jelenet között van (Renn, Oxbow 2011, 53., 57. o.). Bouet és Neveux tanulmányában Harold halála szintén az 57. jelenet (Oxbow 2011, 147. o., Foys összefoglalója); a mozzanat-kártyák jelenetszámai ezt a számozást követik. Az alábbi táblázat egymás mellé teszi azokat a megfeleléseket, amelyeket a megnevezett lapokon közölnek, illetve a számozott csíkon látni.

Harold haláláról a kárpit az egyetlen részletes forrás (DH34, 12. o.). A szemébe fúródó nyílvessző vitathatatlanul látható, de a nyílhegyet újrahímezték; Stothard másolata kipontozva jelzi az eredeti meglétét (DH34, 12–13. o.). A másik képen egy lovaskatona kardcsapást mér a fekvő alakra. Bernstein ezen az alakon tizenhét öltéslyukból álló sort talált, ami azt jelentené, hogy a fekvő alak szemében is volt eredetileg nyíl (DH34, 13. o.). A Hic Harold rex interfectus est felirat mindkét képhez kapcsolható (DH34, 13. o.).

Csak egy forrásban szereplő részletek

Kapcsolatok. Orderic Gyrth-epizódját a Hyde Abbey krónikája, Roger of Wendover és Malmesburyi Vilmos (iii.239) is megismétli, de elhagyják Harold rúgását (Davis 93). Davis szerint Wace Gyrth-jelenete az Iliasz párbajaira (Akhilleusz és Asteropaiosz, Akhilleusz és Héktor) vezethető vissza, és a Carmenben is vannak Iliasz-utalások (93–94). Chibnall szerint Orderic Gyrth-története „népszerű románc” (Davis 93). Az, hogy a Jumièges-i Vilmos és a Poitiers-i Vilmos is azt írja, hogy Edward küldte Haroldot, két forrás egyezése, nem két független tanú (Grape 6).

Szegélyek, feliratok, mellékalakok

A kárpit fő képsávja felül és alul szélső sávot kap, amelyben állatok, növények, mesék és életképek sorakoznak. A kutatók nem értenek egyet abban, hogy ezek a képek kapcsolódnak-e a főtörténethez (DH34, 20. o.). Egyesek szerint nincs köztük kapcsolat, mások minden elemnek jelentőséget tulajdonítanak. A magyar kiadás szerint valószínűleg nem minden elem kapcsolódik a fő történethez, de egyes részletek utalnak a középső sáv eseményeire (DH34, 20. o.).

Az üstökös képe. A legtisztább példa a Halley-üstökös jelenete. A középső sáv alakjai a felső sáv felé mutatnak, ahol az üstökös látható, az alsó sávban lévő halábrázolás pedig a Halak csillagképre utalhat (McNulty 1989 nyomán, DH34, 20. o.). A jelenet számozásában ellentmondás van: a szöveg a 32–33., az ábrafelirat a 35. jelenetet nevezi meg (DH34, 11., 20. o.).

A csata és a szegély. A két vízszintes sáv a hastingsi csata ábrázolásáig nagyjából hasonló mintát követ. Onnantól az alsó sáv az emberi testek és torzók zűrzavarává változik, szinte a csatatér meghosszabbított előtere lesz (DH34, 20. o.). A fő képsáv néha már a csata előtt is belép a szegélyekbe; hogy ez szándékos volt-e, vagy a kivitelezés nehézsége okozta, nem tudható (DH34, 20. o.).

Ezópusz-mesék. A kutatók kilenc mesére találtak utalást, főként az alsó sávban (DH34, 21. o.). Chefneux 1934-es tanulmánya zárta le a vitát arról, hogy a kárpiton valóban Ezópusz-mesék vannak (DH34, 20. o.). A róka, a holló és a sajt háromszor szerepel: a 4. jelenetnél (a sajt a levegőben van), a 20.-nál (a sajt a róka szájában van) és a 31.-nél (a sajt a holló szájában van) (DH34, 21. o.). McNulty szerint az első kép a trón körüli, még eldöntetlen harcot, a második Vilmos előnyét, a harmadik Harold hamis biztonságérzetét jelzi (DH34, 21. o., 18. jegyzet).

A szegély Wilson szerint. A szegélyeket Wilson szerint mitológiai és díszítő lények, valamint mindennapi tevékenységek töltik ki: szántás, vetés, boronálás, madarak parittyázása (10–11. tábla), medveuszítás (12.), szarvashajsza (12–13.), a csata alatti szegélyen küzdő, halott és megcsonkított alakok, fegyverek, fosztogatók. Az állatok között hátasló (46. tábla), tehén és juhok (45.), vadászebek (2., 8. stb.), kentaur (12.), szárnyas sárkányok (14.), egy tevepár (14–15.), a Couesnon alatti szegélyen angolnák és halak (19.) láthatók. A felső szegély többnyire díszesebb, az alsó változatosabb; az alsóban Ezópusz meséinek sorozata is kezdődik a róka és a holló sajtjával (4. tábla) (Wilson 209).

Életképek és mellékalakok. Az alsó sávban földművelés (12. jelenet), medvetáncoltatás (13.), vadászat (14–15.) és meztelen alakok (15., 18–19., 54. felső) láthatók (DH34, 21. o.). A magyar kiadás két értelmezést ír le: egyesek a főtörténet párhuzamait keresik bennük (Harold fogsága, a vadászok által üldözött szarvas), mások szerint a középkorban a meztelenség nem keltett megbotránkozást, és a kép tartalma sem egyértelmű (DH34, 21–22. o.). A kitalált és valódi lények (griffek, kentaurok, sárkányok, oroszlánok, kutyák, madárak) jelentése szintén bizonytalan (DH34, 22. o.).

Feliratok. A képeket latin feliratok magyarázzák. A magyar kiadás kiegészített szöveget közöl, amelyben az összevonásokat aláhúzás, a hiányokat zárójel jelzi (DH34, 30. o., 24. jegyzet). A betűformák angolosak, egyes szavak írásmódja is angolos (DH34, 19. o.). Az első felirat Edward rex, az utolsó hic Harold rex interfectus est et fuga verterunt Angli (DH34, 30., 33. o.).

Ruhák és fegyverek. A 11. század végi öltözködésről és fegyverzetről alig maradt más forrás, mint a kéziratok illusztrációi és maga a kárpit (DH34, 23., 25. o.). A rajta látható 201 fegyveres alakból 79 teljes vértezetben van (DH34, 25. o.). A normannok borotvált arcúak és rövid hajúak, az angolszászok bajuszosak és hosszabb hajúak (DH34, 24. o.). A kerek, domború tárcsapajzs csak az angolok kezében jelenik meg (DH34, 26–27. o.). Felöltözött női alakból három látható: Ælfgyva, Edith és az égő házból kisfiát kivezető asszony (DH34, 24. o.; Wilson 220: 17., 30., 50. tábla).

Ruházat, fegyverek, épületek (Wilson). Wilson szerint a kárpitot több mint száz éve forrásként használják a kora középkori hadviselés és mindennapi élet illusztrálására, de ritkán kritikusan. Szerinte a tervező, amennyire tudjuk, nem járta a vidéket eredeti tárgyak és helyszínek után, hanem emlékezetből, illetve könyvekben vagy festményeken látott – gyakran bibliai – jelenetekből dolgozott (Wilson 213). Az alábbi táblázat Wilson tárgyi megállapításait gyűjti össze.

Épületek és várak. Wilson szerint a kárpit 37 erődítményt vagy épületet ábrázol (Bertrand nyomán, Wilson 213); a motte-okról és erődítményekről évtizedek óta tartó vita folyik. Szerinte a kárpit motte-jai legtöbbször, ha nem mindig, a tervező erődítménykonvenciói: a motte jelenthet falakkal övezett várost, tábort, földvárat vagy bármilyen más jelentős katonai építményt. A tervező – valószínűleg laikus, kevés katonai tapasztalattal – a Hódítás után épült sok mottét láthatta, és az angol művésznek az erődítmény a tipikus normann építmény volt; a kárpit ezért a konkrét helyek kinézetét Wilson szerint nem mutatja, de a motte általános alakját igen. A tervező a motte-ot meg tudta rajzolni, a hozzá tartozó előerődöt (bailey) azonban lineáris stílusában, perspektíva nélkül nem (Wilson 214). Hastingsnál a felirat CASTELLUM szót használ; ez az egyetlen eset, amikor a motte-ábrázolást a felirat is megnevezi (49. tábla; Wilson 214). Ha a motte az általános erődítménykonvenció, az Wilson szerint megmagyarázza a hastingsi erődítés vitatott ábrázolását is: aligha az volt Vilmos első tette, hogy magánvárat építsen, inkább jó hadvezérként ideiglenes erődítést vagy tábort emelt. A legtöbb kommentátor viszont a kárpit castellumát a ma is álló hastingsi motte-tal azonosítja (Wilson 215).

A Hódítás előtti motte-ok kérdésében Wilson szerint Angliában a motte-ok csak a Hódítást követő években váltak a vidék fő katonai jellegzetességévé; a kárpit három erődítménye bretagne-i (Dol, Rennes, Dinan), és bár keményebb bizonyíték van arra, hogy Bretagne-ban már 1066 előtt építettek motte-okat, e három helyen egyetlen ilyen nyom sem került elő (Wilson 215). Dol és Dinan mottejánál árok és ellenlejtő látszik (20–21., 23. tábla), Rennes-nél cölöpsánc, árok nélkül (21–22.); három ábrázoláson (20–23.) lépcsős híd emelkedik az árok fölött a domb tetejéig; a dinani erődítmény fából épült, és a katonák fel akarják gyújtani (23. tábla) (Wilson 215).

Paloták, templomok, bútor. A királyi paloták ábrázolását Wilson a művész konvenciójának tartja: a belső és a külső is látszik, és ugyanaz az épület máshol következetlenül jelenik meg (Wilson 216). A westminsteri apátság (29. tábla) ábrázolása szerinte komolyan veendő; a bosham-i templom (3. tábla) viszont az építménykonvenció (keresztek az oromzaton, a felirat jelöli templomnak), amelynek a ma álló angolszász részekhez fűződő kapcsolata véletlen (Wilson 217). A kárpit a kor anyagi kultúrájának kiváló forrása, de a bútorok és tárgyak közül az ereklyetartók (25–26. tábla), amelyeken Harold esküszik, szerinte aligha tekinthetők a bayeux-i ereklyetartók pontos képének (Wilson 218). Edward halála és lepelbe burkolása (30. tábla) sok tárgyi részletet mutat: a haldokló királyt egy szolgáló párnával támasztja, borotválatlan egyházi személy áldja meg, az ágy függönyös, és a közelében valószínűleg Harold és Edith királyné, Harold nővére áll (Wilson 218). Az ágy állatfejes végét Wilson az oseberg-i hajósír „nagy ágyának” (12. ábra) állatfejes oszlopaihoz hasonlítja (Wilson 219).

Olvasatok és viták

A kárpit értelmezésében három kérdés kerül elő újra meg újra: kinek a nézőpontját mutatja, mit jelent egy-egy részlete, és mi hiányzik belőle. A történelmi háttér maga is vitatott, mert az 1064–1065-ös normandiai útról a kortárs angol források hallgatnak, a normann írók pedig Vilmos ügyét támogatják (DH34, 5–6. o.).

Kinek a nézőpontja? A magyar kiadás szerint a kárpit a normann értelmezést követi, és tanmeseként is olvasható: aki hamisan esküszik az egyházi ereklyékre, annak végzete beteljesedik (DH34, 10. o.). Mások rejtett angol nézőpontot látnak benne, amely az angol készítőknek lenne köszönhető (DH34, 19. o.). Hicks szerint Edith királyné „mindkét oldal érvét” akarta bemutatni (Lewis, Oxbow 2011, 2. o.). Davis szerint Odo fogsága idején készült, és Harold testvéreinek halálával a testvéri hűséget hangsúlyozza, hogy Vilmos megbocsásson Odonak (Oxbow 2011, 3. o.).

Az eskü háttere. Három kérdés vitatott: miért ment Harold Normandiába, mit ígért, és ki küldte. Poitiers-i és Jumièges-i Vilmos szerint Edward küldte, hogy korábbi ígéretét esküvel megerősítse; a magyar kiadás szerint ez több ponton támadható (DH34, 6. o.). Eadmer szerint Harold a Vilmosnál túszként tartott testvérét és unokaöccsét akarta kiszabadítani (DH34, 6. o., 4. jegyzet). Az is lehetséges, hogy véletlenül sodródott Normandia partjára: a kárpit szerint vadászkutyákat és sólymot vitt a hajóra, fegyvert nem (DH34, 6. o.). Poitiers-i Vilmos szerint Harold Doverről és más várakról is ígéretet tett; a magyar kiadás ezt nem tartja hihetőnek (DH34, 11. o.).

Ki koronázta Haroldot? A kárpit nem ad biztos támaszt arra, ki és hol koronázta meg Haroldot; a felirat Stigand érseket nevezi meg (DH34, 11., 31. o.). Poitiers-i Vilmos is Stigandot írja; a magyar kiadás szerint Ealdred yorki érsek valószínűbb (DH34, 11. o.).

Ælfgyva. A pap és Ælfgyva jelenete többféle olvasatot kapott. McNulty szerint Ælfgyva Kanut másik felesége, Ælfhelm northamptoni eorl lánya; a jelenet a norvég trónigény elvesztésére utalna (DH34, 10. o.). Stephenson szerint Harold testvére, a wiltoni apátnő, akit megvakulása után csoda gyógyított meg (Lewis, Oxbow 2011, 3. o.).

A Vilmos melletti alak. A legtöbben a Vilmos mellett, a sisakrostély felemelésekor látható alakot Boulogne-i Eustace-nak tartják; ezt a feltevést Stothard vezette be. Spear szerint Robert of Mortain illik jobban, és így ez a szereplő a kárpit más részein is felbukkanhat (Lewis, Oxbow 2011, 3. o.).

A hiányzó vég. A kárpit ma az angolok menekülésével zárul. Stenton szerint ez megfelelő lezárás, Lancelot viszont Vilmos koronázását írta le a végére (Renn, Oxbow 2011, 56. o.). A legtöbb kommentátor két elveszett jelenetet feltételez: a London elleni előrenyomulást vagy London elfoglalását, majd Vilmos koronázását (Renn, Oxbow 2011, 57. o.). A magyar kiadás szerint a koronázási jelenet zárta le a kárpitot: Hitvalló Edward és Vilmos két trónon ülve keretbe foglalta a történetet (DH34, 18. o.). Wilson szerint a kárpit vége valószínűleg nem teljes, a hiányzó rész egy trónoló Vilmos lehetett, hogy ellensúlyozza az első jelenetben trónoló Edwardot; Gibbs-Smith e nézetét Wilson a sokak érzését kifejezőnek mondja (Wilson 200). Az „ET FVGA VERTERVNT ANGLI” felirat végső része pótlás, Stothard pontozta be (Wilson 195).

Felhasználása. Napóleon 1803-ban az invázió propagandája számára hozatta Párizsba; a német hatóságok 1941-ben dokumentálták (Lewis, Oxbow 2011, 2. o.).

Források lapszámokkal

A lapszámok a nyomtatott oldalszámokat jelentik, nem a PDF oldalait.

A mozzanat-kártyákon szereplő írott művek

Képek

A kárpit 11. századi alkotás. Az oldalon látható képek a teljes hímzést ábrázoló sávfelvétel kivágott részletei; a jelenetszámok és feliratok a fenti forrásokból valók.