A vikingek Amerikában

Vinland · a szagák · a régészeti leletek

A cikk a vikingek nyugati terjeszkedését követi a kora középkori portyáktól Izlandon és Grönlandon át Észak-Amerikáig: Vörös Erik és fia, Leif története, a két Vinland-szaga és a régészeti leletek (főként az L’Anse aux Meadows), a skrælingekkel és az Arktisz népeivel való kapcsolat, az, hogy a felfedezés miért maradt szinte ismeretlen a középkori Európában, végül a hamisítványok és a közismert epizódok. A lapszámok a nyomtatott oldalakra vonatkoznak.

Röviden

• Mi bizonyított? Észak-Amerikában egyetlen skandináv telep ismert: L’Anse aux Meadows, Newfoundland északi csücskén (Barrett, Contact, Continuity, and Collapse, 216). A Nature 2021-es tanulmánya szerint három megvizsgált fadarab utolsó évgyűrűje i. sz. 1021-re illeszkedik (601, 388–391).
• Ki indította az utakat? Grönlandról, Vörös Erik (Eiríkr rauði) telepéről, fia, Leifr és családja révén (Barraclough, Beyond the Northlands, 124–125; Barrett 232).
• Folytatódtak-e az utak? Igen: Seaver szerint a későbbi grönlandi utak Labrador és az Arktisz felé vezettek, fáért, vasért és prémért (The Last Vikings, 57–61); Winroth szerint a Vinland-utak a szagákban megőrökített expedíciók után is folytatódtak (The Age of the Vikings, 68).
• Miért nem lett híre? A beszámolókat izlandi szerzők írták le izlandi szemmel (Seaver 58); a középkori Európa egyetlen mondatot őrzött róla (Ádám bremeni, 1070-es évek; Seaver xviii); a középkori földrajz nem számolt Amerikával (Seaver 14–15); Vinland gazdaságilag nem érte meg (Seaver 58–59; Barrett 233).
• Mi hamisítvány? A Kensington-rúnakő, a Spirit Pond-kövek, a Vinland-térkép és a Newport-torony „skandináv” eredete megcáfolt vagy nagyon kétséges (Seaver 203–217).
• Mi nem igazolt? Az „indián krónikák” szőke, szakállas harcosairól és a kútba esett, úszással megmenekült emberről szóló történetek forráshoz nem köthetők, ezért tényként nem szerepelnek.

A vikingkor: hajók, portyák, letelepedés

Hajók és tájékozódás

A nagy távolságú utakhoz vitorlás hajó kellett. Winroth szerint az evezős skandináv hajók az óceáni utazásra nem voltak alkalmasak; a gotlandi képkövek 800 körül kezdenek vitorlás hajót ábrázolni, a legrégebbi régészetileg ismert skandináv vitorlás az Oseberg-hajó (kb. 815–820), amelynek árbocát még viszonylag ügyetlenül rögzítették (73). 900 körül két típus vált el: a karcsú hadihajó és a széles, rövidebb teherhajó (73); az utóbbiak közé tartozott a knörr (75). A Skuldelev 5 hajó modern másolata, a Helge Ask, 15 csomónál gyorsabban vitorlázott, evezve majdnem 6 csomóval haladt; egyes rekonstrukciók az Atlanti-óceán viharos szelét is kibírták (72). A négyszögvitorla szembeszélben gyenge: a Skuldelev 1 másolata durva tengeren 24 óra alatt 30 tengeri mérföldet tett meg szél ellen, átlagosan 1,3 csomóval (77).

Iránytű és térkép nélkül a tájékozódás megfigyelésen alapult. Winroth szerint a 14. század elején Izlandon lejegyzett vitorlás útmutatók a vikingkori gyakorlatot tükrözik (85). Az útmutató Norvégiából Grönlandra így szól (Winroth fordításában): Hernarról nyugat felé kell hajózni Grönland Hvarfjáig, úgy, hogy a Shetland-szigeteket csak nagyon jó látási viszonyok mellett lehet látni; a Feröer-szigetektől délre, hogy a tenger a hegyek lejtőinek feléig látszódjon; Izlandtól pedig annyira délre, hogy csak a madarak és a bálnák jelezzék a közelségét (85). A madarak és a bálnák elterjedése, a felhők és a szag is jelezte a szárazföld közelségét (85).

Portyák

Winroth áttekintése szerint a korai portyák jól megfigyelhető eseményei közé tartozik a Lindisfarne-i kolostor megtámadása 793-ban és Alcuin reakciója (21–22), a nantes-i támadás 843-ban (15–19), Párizs ostroma 845-ben (22–24) és a maldoni csata 994-ben (27–30). Ugyanazok a csoportok kereskedtek és fosztogattak is (17). Az angolszász krónika 851-re 350 hajót említ a Temze torkolatában; Hincmar reimsi érsek 859-ben azt írta, hogy dán kalózok a Gibraltári-szoroson át a Rhône-ig hajóztak (72). Winroth a varég fejszeviselőkről is ír (24).

Letelepedés, nem tömeges kivándorlás

Winroth hangsúlyozza, hogy a vikingkori kivándorlás főként hatalomra vágyó főnökök és fegyveres kíséretük kivándorlása volt, nem tömeges népvándorlás; főnökök lettek Novgorodban, Dorestadban, Rouenben, Dublinban, Man szigetén, Yorkban, a Shetland-, Hebridák-, Orkney- és Feröer-szigeteken, Izlandon és Grönlandon (51–52). Példái: a két Rörik (Dorestadban és a Rusz kezdeteinél, 47–50), Halfdan és Guthrum a Danelaw-ban (52–53), Sitric Dublinban (54–55) és Knut (56). A Shetland-, Orkney- és Hebridák-szigeteken a genetikai örökségben és a nyelvi kölcsönszavakban is kimutatható a skandináv jelenlét (57–59).

Az Atlanti-óceán átlépése: Izland és Grönland

Izland betelepítése kb. 870-ben kezdődött (Barraclough 28). A szagák szerint a telepesek egy-két nemzedék alatt kivágták az erdőt, a legelő állatok pedig megakadályozták az újranövést (Winroth 67). Ez azért fontos Vinland szempontjából, mert a fa a grönlandi gazdaság egyik hiánycikke maradt.

Grönlandot Vörös Erik telepítette be; a Vinland-szagák a betelepülést 985-re teszik, ami megfelel a régészeti ásatások eredményének (Nedkvitne, Norse Greenland, 19). A Keleti Telep az 1350-es évekre kb. 190 gazdaságból és mintegy tucatnyi plébániatemplomból állt, a Nyugati Telep kb. 90 gazdaságból és négy templomból; a lélekszámot Winroth 1500 és 6000 közé teszi, szerinte inkább az alsó határhoz közel (62), Seaver szerint a két telep népessége csúcsidőszakban 3000–5000 fő lehetett (202). Grönland saját püspököt kapott, székhelye Garðar (Igaliku) lett; Winroth egyik helyen 1126-ot, másutt 1124-et ad meg (62, 217). Az exportcikkek közé tartozott a rozmárcsont, amelyből püspöki pásztorbotot is faragtak (Winroth 63, képaláírás); Seaver szerint a grönlandi kivitel vastag északi prémre és tengeri vadászzsákmányra épült (59). A fa hiányát a grönlandiak helyettesítő anyagokkal és hordalékfával pótolták (Winroth 67). A Norvégiából Grönlandra vezető út Ádám bremeni szerint öt–hét napi hajózás volt, éppúgy, mint Izlandra (Seaver xviii).

A források: két saga, két kép

Birgitta Wallace fejezete szerint (Brink, The Viking World, 44. fejezet, 604–611) a Vinlandról szóló részletes leírásokat a Grœnlendinga saga (Grönlandiak szagája, GS) őrzi a Flateyjarbókban, valamint az Eiríks saga rauða (Vörös Erik szagája, ES) két kézirata (Skálholtsbók, Hauksbók). Az első teljes kiadást Carl Christian Rafn adta közre 1837-ben (604).

A GS és az ES ugyanazokat az eseményeket különbözően meséli el (605). Wallace Ólafur Halldórsson nyomán azt írja, hogy az ES célja Guðríðr szerepének nagyítása lehetett, hogy a kb. 1200-ban szorgalmazott Björn Gilsson püspök szentté avatásához előzményt adjon, mivel a püspök Karlsefni és Guðríðr egyenes leszármazottja volt (605).

A név. A Vínland hosszú ível „Bor földje”; a rövid i-vel olvasott „Legelők földje” magyarázatot a filológusok nem fogadták el (604).

A név másik olvasata. Magnús Stefánsson a Cambridge History of Scandinavia I. kötetében ezzel szemben a rövid i-vel írt Vinland („legelőföld”) olvasatot tartja kielégítőbbnek. Érve szerint a vin szótag a norvég, a shetlandi és az orkney-i helynevekben gyakori, az óizlandi kéziratok pedig a rövid és a hosszú i-t egyformán írták, így az eredeti Vinland a szagákban váltakozhatott a mitikus Vínland-dal. A név legkorábbi említése Brémai Ádámnál található, kb. 1075-ből, szőlőről és magától termő gabonáról szóló leírással; ezt Stefánsson a mitikus paradicsom leírásának és távolról sem megbízhatónak tartja; szerinte a paradicsomi elemek a Vörös Erik szagájában (kb. 1200) is megjelennek, a Grönlandiak szagája (szintén kb. 1200) pedig a gazdag földről szóló leírása mellett hihetőbb adatot is közöl a legelőkről, amelyeken a jószágnak nem kellett téli takarmány (Stefánsson, Cambridge History of Scandinavia, I, 211–212).

Mi volt a cél? Wallace szerint a fő cél a források kutatása és kiaknázása volt, nem a telepesítés. A résztvevők férfi munkacsapatok, nem családok; Karlsefni 160 fős legénysége három külön egység irodalmi összevonása; az expedíciók 30–70 fősek voltak, 1–3 évig maradtak, és a bennszülöttek jelenlétét adták a fő okként a feladásukra (605–606).

A szagák mint forrás. Gísli Sigurðsson a The Viking World 41. fejezetében hangsúlyozza, hogy a vinlandi szagák nem szemtanúk írásai, hanem szájhagyományból, több mint kétszáz évvel az utak után lejegyzett történetek, amelyek a szóbeli átadásban változhattak (Brink 568). Szerinte Helge Ingstad kiinduló elmélete, hogy a Vörös Erik szagája a Grönlandiak szagájának átdolgozása lenne, ma már nem tartható; a L’Anse aux Meadows-i leletek alapján a lelőhely a délebbre vezető utak kiindulópontja, hajójavító és pihenőhely lehetett (568). A hely nem olyan, amely a bor és a szőlő földjének emlékét hagyta volna a szagákra. A karikás tű, amelyhez hasonlót a dublini viking leletek közt találtak, Izlandon is sok akad, Norvégiában viszont nem, Gísli szerint azt támogatja, hogy az utakat brit-ír családi kapcsolatokkal rendelkező izlandiak vállalták (568). A vajdió és a fémszerszámmal vágott göcsört szerinte azt bizonyítja, hogy a skandinávok legalább a Szent Lőrinc-öböl déli részéig eljutottak, az orsókarika nők jelenlétére utal (568). A szagák alapján az utak 1000 körül folytak a Szent Lőrinc-öböltől Prince Edward-szigeten és New Brunswicken át délebbre, a tábor egy teleltől néhány évig állt, a bennszülöttekkel részben barátságos cserekereskedelem, részben harc volt (569).

Vörös Erik és Leif: a grönlandi kiindulópont

Eiríkr rauði (Vörös Erik) és apja, Þorvaldr a 10. század második felében hagyta el Norvégiát Izlandra, mert megöltek egy embert (Seaver, The Last Vikings, 15). Eiríkr feleségül vette Þjóðhildr Jörundardóttirt, egy tehetős izlandi gazda lányát, és így földet kapott apósa birtokán, a sziget nyugati részén. A hosszúházat, amelyet a hagyomány szerint ő épített, a Haukadalban ásták ki; Seaver szerint szerény mérete megmagyarázza, miért ragadta meg később a kínálkozó lehetőséget (15). Wallace megjegyzése szerint az Eiríkr csarnokának tartott épületet Guðmundur Ólafsson tárta fel 1998-ban és 1999-ben, és L'Anse aux Meadows két legnagyobb csarnoka (A és F) jóval nagyobb nála (Barrett, Contact, Continuity, and Collapse, 225, 12. jegyzet).

Gísli Sigurðsson szerint a Haukadalban feltárt Eiriksstaðir 50 m² alapterületű csarnoka a 10. század végén rövid ideig lakták, két építési szakaszban épült, és röviddel a befejezése után elhagyták; a régészeti adatok szerinte alátámasztják a szagák Vörös Erikről mondottakat (Brink 566). A Brattahlíðnak tartott lelőhely legrégibb leletei egy kis templom romjai; a temető csontvázainak radiokarbon-kora a 10. század végére esik (kb. 976 ± 50), a Nyugati Telep legrégibb leletei a 11. század első évtizedeire (566–567).

A Grönlandiak szagája szerint Eiríkr két embert ölt, és kitiltották a Haukadalból; a Vörös Erik szagája szerint a viszály azzal kezdődött, hogy az egyik férfi megölte Eiríkr egyik rabszolgáját. Egy breiðafjörðri szigeten kölcsönadott ágydeszkák miatt újabb veszekedés tört ki, és három évre számkivetették, valószínűleg 983 körül (Seaver 15). A Grönlandiak szagája szerint ezt a három évet a vidék felderítésére használta (Wallace, Barrett 208). Barraclough szerint ezután visszatért Izlandra, újabb összetűzésbe keveredett, és barátaival, rokonaival, követőivel végleg Grönlandra költözött; birtokát Brattahlíðnak nevezte, ez a mai Qassiarsuk, a Keleti Telepen (Barraclough, Beyond the Northlands, 108). A szagák szerint a Grönland nevet azért adta, mert úgy vélte, hogy a jó név vonzza majd az embereket (Barraclough 108).

Brattahlíð feltárása. Poul Nørlund 1928-ban Garðarban, 1932-ben Brattahlíðban végezte az első szakszerű ásatásokat; addigra tisztázódott, hogy Eiríkr birtokának maradványai Brattahlíðban, nem a Garðar óriási romjai között vannak (Seaver 26). Nørlund a birtokon egy 1300 körül épült templom maradványait találta meg, ami a gazdaság gazdagságát mutatta (26). Az e templom alatt végzett későbbi ásatások egy kb. 13 m hosszú és 8 m széles korai lakóházat tártak fel, amely lehetett az a hosszúház, amelyet Eiríkr a betelepülés idején épített (27). 1961-ben a gazdasági épületektől délre, egy dombon egy kis templom maradványait találták meg; kb. i. sz. 1000-re datálható, és Þjóðhildr-templomnak nevezték el, mert a Vörös Erik szagája szerint Þjóðhildr a gazdaság közelében, de nem annyira közel építtetett templomot, hogy Eiríkr pogány érzékenységét sértse (27). A rom három vastag gyepfalból állt, amelyek egy kisebb faépítményt zártak közre (27). A templom rekonstrukciója a romok közelében áll, a 2000. évi millenniumi ünnepségekre épült (Seaver 29; Barraclough 112). Az egykori templomkert 11. századi csontvázain végzett izotópvizsgálat szerint a táplálék fehérjéjének 25–40%-a tengeri eredetű volt; a későbbi minták (Sandnes, Herjolfsnes) 80%-ot mutattak (Arneborg, Barrett 170).

Leifr szerepe. Wallace szerint Eiríkr mint Grönland legfőbb főnöke engedélyezhette a vinlandi utakat és L'Anse aux Meadows létesítését; fia, Leifr eredetileg az apja helyettese volt. Eiríkr halála után Leifr lett a főnök, és már nem vett részt az utakon, de a vinlandi tábor és Vinland birtokjogát megtartotta: testvéreinek és Karlsefninek csak kölcsönadta a tábort (Barrett 232). Seaver szerint Leifr Brattahlíðot és apja főnöki helyzetét egyaránt örökölte (29). A Grönlandiak szagája is Leifrt mutatja a vinlandi bázis urának (Wallace, Barrett 209).

Az utak: Helluland, Markland, Vinland

A két saga az útvonalat nagyjából azonosan írja le. Az Eiríks saga szerint Karlsefni három hajóval indul a Nyugati Telepről, megkerüli a Davis-szorost, majd délnek fordul. Két nap hajózás után nagy kőlapokra és sok sarki rókára bukkannak: ez Helluland (Kőlap-föld). További két nap után erdős, vadban gazdag vidéket találnak: ez Markland (Erdő-föld); a szigetet, ahol medvét öltek, Bjarneynek (Medve-sziget) nevezik. Ezután hosszú, homokos partszakasz következik, amelyet Furðustrandirnak (Csodás-strandoknak) hívnak, mert hosszú volt a hajózás mellette (Barraclough, Beyond the Northlands, 125, a saga idézete). A Grönlandiak szagája az első szakaszt szinte azonosan adja, csak a vezető Leifr; Barraclough szerint a tereptulajdonságot jelölő nevek navigációs segédeszközök is voltak, és a névadás révén Leifr a vidéket a saját világához csatolta (125). A Grönlandiak szagája hat, az Eiríks saga három Grönlandon túli utat ír le (125); az utóbbi harmadik útja sok eseményt összevon (125). A Grönlandiak szagája utolsó mondata szerint Karlsefni „mindenki közül a legrészletesebben” mesélte el ezeket az utakat (Barraclough 124).

Seaver összefoglalója szerint az Eiríks saga Karlsefni-expedíciója harcba keveredik a bennszülöttekkel, tavasszal Karlsefni vissza akar térni Grönlandra, és „sok értékes terméket, szőlőt, szőlőfürtöt és prémet” vesznek magukhoz, majd Brattahlíðban telelnek (Seaver, The Last Vikings, 56–57). A Grönlandiak szagája szerint viszont Freydís, Eiríkr lánya Leifrtől kölcsönkéri a vinlandi házakat, két hajóval külön expedíciót szervez, és ott fejszével lefejez öt asszonyt, mert a férfiak nem voltak hajlandók megtenni; Seaver szerint az elbeszélést talán azért illesztették be, hogy Freydís „pogány lelkét” Guðríðr szentségével állítsák szembe (57). Az Eiríks saga szerint Þorvaldr Eiríksson „egylábú” nyilától esik el, és a mese Hvítramannalandról is itt szerepel (56). Seaver szerint mindkét saga a Brattahlíð-család központi szerepét és a vidék erőforrásait, a fát és a prémet hangsúlyozza; az Eiríks saga szerint a bennszülöttek posztóért kereskednének, a Grönlandiak szagája tejről beszél (57). A két saga a Leifr-féle házak további használatáról nem tud, ami Seaver szerint jól illik a L’Anse aux Meadows-i rövid megszállás régészeti képéhez (57).

A skrælingek

A skrælingar (egyes szám: skrælingi) szót a bennszülöttekre használja az Eiríks saga, a Grönlandiak szagája és az Eyrbyggja saga; először Ari Þorgilsson alkalmazza az 1120-as években, amikor a Grönlandon talált bőrcsónak-töredékeket és kőeszközöket a vinlandi bennszülöttek jelenlétéhez hasonlítja (Seaver 62–63). A szó azóta mind az indiánokra, mind az arktiszi népekre (eszkimó, ma inkább inuit) szolgál (62).

Három nép, egy név. Seaver szerint a grönlandi telepesek előtt a Késő Dorset-kultúra képviselői jártak a déli részen; ők a 8. században költöztek Kanadából Grönland északi vidékére, és 1300 körül még ott voltak. A 11. század folyamán megjelentek a Thule-emberek is, a mai inuitok ősei, akik a 14. század folyamán terjedtek le a nyugati part mentén a skandináv telepekig. A szót a Dorset- és a Thule-népre és a kanadai algonkin népekre is használták (63). A bennszülöttekről a szagák közös jellemzőként a kis termetet emelik ki, amelyet a skandinávok lenéztek (63). A Hóp melletti bennszülötteket az Eiríks saga „kicsik és rossz kinézetűek”-nek mondja, „hajuk durva, szemük nagy, arccsontjuk széles” (a saga idézete, Seaver 68).

A név jelentése. Winroth szerint a szó nyilvánvalóan lekicsinylő, pontos jelentése azonban vitatott (68). Seaver saját érvelése szerint a skrælingar az ó-északi megfelelője az antik és középkori irodalom törpe népének, a Pygmaei-nak, amely a világ keleti peremén élő szörnynépek közül a legkevésbé fenyegetőnek számított (67–68); ezt az 1360 körüli Inventio fortunata töredékével és Mercator 1577-es, John Dee-nek írt levelével támasztja alá, amely szerint egy angol minorita Grönlandtól nyugatra 23, négy lábnál nem magasabb embert talált, és Mercator szerint ezek „törpék” (68–69). Az etimológia a szakirodalomban vitatott (64–67).

Régészeti leletek és bizonyítékok

Észak-Amerikában egyetlen bizonyított skandináv telep ismert: az L'Anse aux Meadows (Wallace, Barrett, Contact, Continuity, and Collapse, 216). Az alábbi leírás főleg Wallace fejezetére (Barrett 207–233) épül, kiegészítve Seaver, Barraclough és Jones megfelelő helyeivel, valamint a 2021-es Nature-tanulmánnyal.

Felfedezés és ásatások

Helge Ingstad 1960-ban találta meg a lelőhelyet Newfoundland Északi-félszigetén (Seaver, The Last Vikings, 50). Ingstad és felesége, Anne Stine Ingstad 1961-től ástak (Barraclough, Beyond the Northlands, 129). Az ásatás 1964-ben még tartott, amikor előkerült egy zsírkő orsókarika; ez a skandináv eredet és a női jelenlét döntő bizonyítéka lett (Seaver 51). Gwyn Jones kötetében ugyanerről még óvatosabban olvasható: az Ingstad-leletek „még tudományos bizonyításra várnak”, némelyik nem-skandináv magyarázatot is megengedhet, de a kovácsműhely valószínűleg skandináv, az orsókarika pedig „biztosan skandináv, valószínűleg grönlandi”, a radiokarbon-adatok pedig 1000 körül szórnak (Jones, A History of the Vikings, 303–304). Barrett egyik ábrája az 1975-ös ásatás légifelvételét közli (220, 9.4. ábra); Seaver szerint Wallace vezette a lelőhelyet (51).

A lelőhely

A telep Newfoundland Északi-félszigetének legészakibb csücskén, az Epaves-öböl keleti partján áll; a mai L'Anse aux Meadows falu a szomszédos, mélyebb Medee-öbölnél van, 1 km-re északra. Délről egy 50 m magas homokkőgerinc határolja; a telep nyugatra, Labrador partja felé néz (Barrett 216). Az épületek egy keskeny, egykori tengerparti teraszon állnak, a parttól kb. 100 m-re, két láp között, ez az egyetlen száraz talaj; egy patak szeli át (219). A növényzet fűfélék, sások, törpe balzsamfenyő, fűz és éger; ma fa nincs a lelőhelyen, az erdőhatár legalább 15 km-re van, de ez az elmúlt 150 év fakitermelésének következménye (219). A 900 és 1200 közötti felmelegedési csúcs idején a hely valószínűleg hómentes volt (219).

Épületek

A skandináv jegyeket három épületegyüttes és egy vasolvasztó alkotja; mindegyik együttes egy nagy csarnokból és egy kis kunyóból áll, az egyikhez kis ház is tartozik. A jelölések A-tól J-ig futnak (a H-ról kiderült, hogy a D csarnok része). Az együttesek egyenletes távolságra állnak egymástól. Mindegyik gyepfalú, fakeretes, nyugati-skandináv szokás szerinti épület; nehéz gyeptetejük belső oszlopokra támaszkodott, ezért egész évre szóló lakóházak voltak, nem időszakos „bódék” (219).

Az építéshez kb. 1500 köbméter gyepet használtak fel, a három csarnok oszlopaihoz és gerendáihoz 86 fát vágtak ki és munkáltak meg, a tetőszerkezet, az ajtók és a berendezés fái nélkül (231).

Ami nincs meg

• Állatok. Szorgos keresés és próbaásatások ellenére sem istálló, sem állatkarám, sem állatállásra utaló építmény nem került elő; háziállat-csont sem, a húsfogyasztás főleg fókára és bálnára utal (222). Egy vállcsontot, amelyet az első publikáció sertésének azonosított, később fókáénak találtak (222, 11. jegyzet). A tejtermékek tárolására sincs berendezés (227, 17. jegyzet). Wallace szerint a telepen legfeljebb néhány, rövid távú élelemnek szánt állat lehetett (227).
• Temető. Kiterjedt felmérések ellenére nincs (230).
• Átépítés. Nincs nyoma, szemben az izlandi és grönlandi épületekkel, amelyeket 20–50 évente újra kellett építeni (230).
• Hulladék. A legnagyobb szemétdomb 20–25 cm mély és 2×3 m felületű; az izlandi és grönlandi lelőhelyeken az 1 m-nél mélyebb, kb. 100 m hosszú rétegek a megszokottak (230).
• Háztartási tárgyak. Hiányoznak a törött edények darabjai és a kések; Wallace ezt a rövid használatnak és a rendes háztartási viszonyok hiányának tulajdonítja (225).

Tárgyak és hulladék

Wallace három csoportot különít el (222–223). Az első az elveszett vagy eldobott apró személyes tárgyak: bronz karikás tű az A csarnokban (típusa az írországi, britanniai és izlandi skandináv telepeken gyakori, a 10. század végére–11. század elejére datálható; 223, 9.7. ábra), üveggyöngy, aranyozott bronzgyűrű töredéke, zsírkő orsókarika, kvarcit fenőkő, csonttű törött darabja (222–224). A második egy szándékosan hátrahagyott, csekély értékű kő, amely ajtófordító talp vagy olajlámpa lehetett (223). A harmadik az építés és a hajójavítás hulladéka: faragott rönkök, deszkák, kötélcsonkok, vasszegek és a vasgyártás maradékai (223).

A vasat helyben, a telepen gyűjtött lápi ércből, egyszeri alkalommal, kb. 3 kg mennyiségben állították elő, hajószegeknek (223). A kovácssalak a déli együttes műhelyéből, a nagy ácshulladék-lerakódás a középső együttes műhelye elől került elő; a nagy csarnok fészerében kidobott, rozsdás hajószögek vannak, ami skandináv lelőhelyeken mindig hajójavítást jelez (223–224). A fémszerszámmal vágott vajdió-görcsről lásd a „Vajdió és a déli utak” szakaszt.

Hányan éltek ott?

Wallace a csarnokok alvópadjainak mérete alapján 77–92 főt számol, a kis házban 2–3, a kunyókban 5–6 főt; összesen 84–101 főt (224). Együttesenként kb. 25–30 fős kíséretre, azaz legalább három hajó legénységére következtet (225). Brink kötetében ugyanő 70–90 főt ír (608); az eltérés okát a két szöveg nem adja meg.

Rang, nők, származás

• Rang. Az A és az F csarnok az elit és kísérete által használt típus. Az F a legnagyobb és legösszetettebb, kultúrrétege is vastagabb: ez lehetett a vezető csarnoka. A D kisebb és szerényebb, nincs magán-skálija (225).
• Származás. Seaver szerint tíz jáspis tűzkő töredékét vizsgálták. Az eredmények szerint grönlandi és izlandi jáspis is akad köztük; a Nyugati Telep külső partvidékéről származó grönlandi jáspis csak az F csarnokban és körülötte fordult elő, az izlandi minden lakóépületben túlsúlyban volt (Seaver 52). Wallace ugyanezt úgy értelmezi, hogy az F csarnok volt a vezető otthona, mivel a Vinland-táborok tulajdona Leifr családjáé volt (Barrett 225, 13. jegyzet; Smith 2000).
• Nők. Az orsókarika és a kis rúd alakú fenőkő textilmunka eszköze, a csonttű nålbinding-hez is használható lehetett (225). Wallace szerint a nők kisebbségben lehettek, mert a leletek többsége vasműves-, ács- és hajójavító munkára utal (225). Egy tompa nyílhoz hasonló fadarab játék is lehetett, de inkább madárnyíl (225–226). Üveggyöngy és aranyozott bronz bizonyos anyagi jólétre, nem feltétlenül magas rangra utal (226).

Vajdió és a déli utak

A skandináv szemétrétegekből vajdió (Juglans cinerea) termései és egy kis, faragott vajdió-görcs került elő; a vágást fémkés ejtette (228–229, 9.9. ábra). A vajdió Newfoundlandon sosem nőtt; északi határa a Szent Lőrinc-folyó völgyében és Északkelet-New Brunswickban (Miramichi és a Szent Lőrinc-öbölbe torkolló más folyók mentén) húzódik (228). Ugyanezen a vidéken nő a vad szőlő (Vitis riparia) is; szőlőt Cartier 1535-ben, Lescarbot 1606-ban, Kalm 1749-ben jegyzett fel a környéken (228–229). Wallace szerint aki a vajdiót szedte, aligha kerülte el a szőlőt, ezért a lelet közvetett, de valódi bizonyíték arra, hogy a Vinland név az egyik fő termékre utal (229). A göcsört a szagák ó-északi szava jelenti; Wallace szerint ez a szó egyszerűen göcsörtös fát jelent, a juharfa vagy nyírfa magyarázat modern (215, 5. jegyzet). A szőlő maga nem került elő. Egy jáspis tűzkő a newfoundlandi Notre Dame-öbölből származhat, de azt sem zárták ki, hogy bennszülött tárgy (228, 22. jegyzet).

Mikor? Két kormeghatározás

Építészet, tárgyak, radiokarbon. A csarnokok kifejezetten izlandi típusúak, a 10. század folyamán alakultak ki, és a kezdeti grönlandi településen is megvannak; Wallace építészeti jegyei alapján a lelőhely nem korábbi a 10. század végénél és nem későbbi a 12. századnál (Barrett 226). A karikás bronztű a 10. század közepétől a 11. század elejéig használatos (226). Wallace szerint 141 radiokarbon-adat készült, ebből kb. 50 a skandináv fázisra vonatkozik; a bogárból vett, tíz évnél nem öregebb ágakból hét adat középértéke 95%-os valószínűséggel 990 és 1030 közé teszi a megszállást (Lindsay 1987; Barrett 226). Brink kötetében a radiokarbon-adatok számát 58-ban adja meg (607).

Évgyűrűk és a kozmikus sugárzás (2021). Margot Kuitems és társai a Nature-ben 2021 októberében közölt vizsgálata egy i. sz. 993-as kozmikus sugárzási esemény okozta radiokarbon-csúcsot használt időjelzőként. Négy fadarabot mintáztak, közülük hármat használtak; a három darab három különböző fáról származik (kettő jegenyefenyő, a harmadik faja bizonytalan), és mindegyiket fémszerszám munkálta meg, ami a tiszta, alacsony szögű vágásokból látszik. A csúcs a fák kivágása előtt 26–31 évvel jelentkezik, és mindhárom darab utolsó gyűrűje i. sz. 1021-re illeszkedik (Nature 601, 388–391). A szerzők megjegyzik, hogy több más illesztés is elfogadható 95%-os szinten, hogy az egyik darab kivágási évszakát a konzerválás miatt nem tudták megállapítani, és hogy az 1021 és a tágabb transzatlanti skandináv tevékenység viszonya „a jövő kutatásának kérdése”.

A szagákban. A szagák nem adnak évszámot. Wallace táblázata a Grönlandiak szagájából Leifr útjára 1002-t vagy később, Thorvald útjára 1004–1005-öt, a Karlsefni-expedícióra 1010–1011-et, Freydís útjára kb. 1014-et következtet; az Eiríks saga Leifr felfedezését 1000-re teszi (Barrett 210, 9.1. ábra). Jones szerint az utak legkésőbb 1020-ra véget értek (303).

Az elhagyás

Wallace szerint az elhagyás rendezett és tervezett volt: a legtöbb szerszám és háztartási tárgy a tulajdonosokkal távozott, csak apró elvesztett vagy eldobott holmi és hulladék maradt (231). Barraclough szerint két épületet fel is gyújtottak (129); Barrett nem említ ilyet. Az okot régészeti úton nem lehet megállapítani (231). Wallace összefoglalója szerint a környék erőforrásai a fa kivételével ugyanazok voltak, mint Grönlandon; az értékes dolgok (keményfa, szőlő, dió) túl messze voltak; a kívánatos területeken nagy bennszülött népesség élt; Grönlandon nem volt népességnyomás, a kezdeti népesség kb. 400–500 fő volt, és egy ilyen telep fenntartása a népesség kb. tizedét kötötte volna le (233). A hely környékén a skandinávok idején nem élt bennszülött népesség; korábbi csoportok (késő archaikus kb. Kr. e. 4000, Groswater Dorset Kr. e. 1000–400, Közép-Dorset i. sz. 400–700, majd egy késő őskori indián megszállás a 9. században), valamint a Beothuk-ok feltételezett elődei a 12–15. században használták (230).

Mit bizonyít a lelet, és mit nem?

Más leletek és vitatott lelőhelyek

• Labradori nyílhegy és vörösfenyő. Jones szerint a Nyugati Telep Sandnes-i templomkertjében Aage Roussell 1930-ban egy labradori kvarcitból készült indián nyílhegyet talált; hasonlót Jørgen Meldgaard 1956-ban a Lake Melville mellett. Jones a Herjolfsnes-i vörösfenyő ládákat is említi, amelyek szerinte Labradorból vagy Newfoundlandról származhatnak (304).
• A többi „lelet”. Jones L'Anse aux Meadows kivételével az észak-amerikai „skandináv leletek” egyikében sem bízik (303, 1. jegyzet). Wallace szerint az írek vagy „albanok” korai amerikai jelenlétére vonatkozó állítások megalapozatlanok (Barrett 207, 1. jegyzet).
• Vinland-térkép. A térképen az 1118-as évszám szerepel Erik Gnupsson püspök útjához (Skelton és mások 1965, 140), de a térkép Wallace szerint valószínűleg modern alkotás (Barrett 214, 4. jegyzet).

Martha’s Vineyard

Martha’s Vineyardon nincs bizonyított skandináv telep. A Vineyard Gazette összefoglalója a szigeti „leletek” közül a Noman’s Land-i feliratos követ (1926; Delabarre 1935-ben hamisítványnak nevezte, 1954-ben egy kapitány azt állította, hogy 1913-ban egy norvég szakács véste), a Quitsa-i kőkart, a Lover’s Rockot és egy elveszett rovott kőt említi. A cikk szerint Arthur Railton, a sziget történetének szerzője elvetette ezeket, Anthony Horwitz szerint pedig az egyetlen bizonyított skandináv lelőhely Észak-Amerikában L’Anse aux Meadows (Vineyard Gazette). Hovgaard 1914-es könyve a szigetet a lehetséges Vinland-tájak között tárgyalja (Hovgaard 219, 224–226).

Későbbi grönlandi utak

Seaver szerint a szórványos, más amerikai lelőhelyekről származó skandináv tárgyak arra utalnak, hogy a későbbi grönlandi utak északabbra irányultak, szezonálisak voltak, kis legénységgel, akik csak a szükséges holmit vitték, és állandó házat nem építettek (The Last Vikings, 57–58). A kanadai Thomas Lee által az Ungava-öbölnél talált „skandináv hosszúház”-alapokat meggyőzően dorset építményekként azonosították (58). A hosszú ideig élő vélekedés szerint a skandinávok a vinlandi tapasztalatok után nem tértek vissza; Seaver szerint a modern régészet bőven igazolja a későbbi utakat, a szagák hallgatását pedig az magyarázza, hogy az izlandi szerzők az izlandiakat érintő eseményeket jegyezték fel: például Eiríkr Gnúpsson „grönlandi” püspök vinlandi útját (aki izlandi származású volt), és az 1347-es annálbejegyzést arról a horgony nélküli kis hajóról, amely Marklandból Grönlandra tartva Izlandra sodródott (58). Gísli Sigurðsson ugyanezt az annálbejegyzést arra használja, hogy valószínűsítse: a grönlandiak a középkor során rendszeresen jártak Labradorba fáért, mert az annál az utat mindennaposként említi; délebbre szerinte később aligha merészkedtek (Brink 569). A hajón állítólag 17–18 ember volt (60).

• Vörösfenyő. Hat jelzés mutat vörösfenyőre a két grönlandi telep romjaiból származó hajóalkatrészekben, és Nørlund egy herjólfsnesi koporsóban is talált vörösfenyőt. A vörösfenyő akkor sem Grönlandon, sem Izlandon, sem Norvégiában nem nőtt; Észak-Amerikában és Szibériában őshonos, Labradorban gyakori (Seaver 59).
• A „Homok alatti gazdaság” (Nyugati Telep). Az 1400 körül végleg elhagyott lelőhelyen bölény- és barna vagy fekete medveszőrt találtak; Grönlandon egyik állat sem él, ezért az amerikai oldalról érkezett (Seaver 59; Winroth 65). Egy fonalban sarki nyúl- és kecskeszőr van, ugyanazzal a technikával, mint a Baffin-szigeten Patricia Sutherland által vizsgált hosszú fonal, amelyet a 13. század végére vagy a 14. század elejére keltezett radiokarbonnal, ugyanott talált fenyődarabokkal együtt, amelyeken vasszögek lyukai láthatók (Seaver 59).
• Sandnes-i nyílhegy. A Nyugati Telep sandnes-i templomkertjében talált nyílhegy kova-szerű kőzetből (chert) készült, amelyet gyakran a labradori Ramah-öböl vagy az Ungava-vidék köveivel azonosítanak, stílusa pedig a dél-labradori és newfoundlandi bennszülöttek 1000 és 1500 közötti nyílhegyeié; mivel keresztény temetőből való, csak a legkorábbi vinlandi utak utáni lehet (Seaver 59). Jones kvarcitról ír (304).
• A „maine-i penny”. Egy 1065–80-ból származó norvég pénzérme, amelyet Maine partján, egy 12. századi indián lelőhelyen találtak; Seaver szerint valószínűleg modern „elhelyezés” (59).
• Baffin-sziget és Ungava. A Frobisher 1576–78-as útjaihoz kapcsolódó baffini lelőhelyeken középkori vasbucákat találtak; néhány radiokarbon-adatuk a grönlandi skandináv jelenlét idejére esik, a faszénben lucfenyő vagy vörösfenyő, nyír és éger van. Seaver szerint az Ungava-öböl délnyugati sarka volt a legközelebbi hely, ahol a grönlandiak vasat és faszénhez zöld fát találhattak (60). A Thule-lelőhelyen (a Baffin-sziget déli partján) Deborah Sabo által talált, 13–14. századi, uszadékfából faragott kis alak európai embert ábrázol; Seaver szerint inkább nő, nem férfi (60).

Kapcsolat az Arktisz népeivel

Seaver szerint a régészeti anyag nem mutat a skandinávok ellen irányuló, tömeges erőszakra: a Thule-emberek, amikor elég délre értek, a külső partokon építették téli házaikat, a skandinávok pedig a fjordok belső részén maradtak (70). A Thule-leletek a skandináv romokban, és a skandináv tárgyak a Thule és Dorset lelőhelyeken azt mutatják, hogy a három nép érintkezett (70). A Dorset és Thule népek a vasat hidegen kalapálták, nem olvasztották, és még kis vasdarabokból, például hajószegből is hegyeket formáltak (70–71).

• Ellesmere-sziget. Peter Schledermann 1978–79-ben egy Ellesmere melletti szigeten középkori Thule-romokban rézpengét, skandináv gyapjúszövetet, láncinget, vas hajószeget, vashegyeket, vaskést, hordódarabokat és pengéje nélküli ácsgyalut találtak (71). Seaver szerint nem dönthető el, hogy kereskedelemből származnak-e, vagy elsüllyedt hajókról kerültek ide (71).
• Mérleg. Sutherland az Ellesmere nyugati partján, egy Thule sátorhelyen skandináv bronzmérleg töredékét találta; ezt Seaver a közvetlen kereskedelem eddigi legerősebb bizonyítékának tartja (71).
• Herjólfsnes. Egy templomi sírban a halott feje bálnabarkával oldalazott, fa aljú ovális dobozon feküdt, amely Thule-leleteken mindenütt jelen levő tárgy (71).
• L’Anse aux Meadows. Sutherland szerint a skandináv maradványok között talált kis, dorset jellegű zsírkő edény a Dorset–skandináv érintkezés legkorábbi és legdélebbi nyoma (72).
• Európaias arcok a dorset faragványokon. Sutherland a dorset faragványok egy csoportjában hosszú orrú, szakállas vagy hosszú, keskeny arcú alakokat azonosít; Seaver szerint a megfigyelés közelről, nem lándzsa hegyéről történhetett (72).
• Időrend. A késő dorset és a Thule kultúra a legújabb radiokarbon-adatok szerint 1400 után még rövid ideig egymás mellett élt; a magas-sarkvidéki mintegy 2000 késő dorset lakóegységnek Sutherland szerint az egy százalékánál kevesebbet tártak fel (72).
• Thule faragványok. A grönlandi és kanadai Thule-lelőhelyeken miniatűr alakok ábrázolnak skandináv férfiakat és nőket, kapucnis munkaruhában; Seaver szerint a megfigyelés fenyegetés nélküli körülmények között történt (72–73).
• Vinland felől semmi. A dél felé eső vidéken a bennszülöttek nem hagytak faragott emléket a skandináv látogatókról, és a szárazföld mentén sem kerültek elő hiteles skandináv tárgyak (73).

Miért nem lett híre Európában?

• Izlandi emlékezet. Seaver szerint a két Vinland-saga olyan eseményeket örökített meg, amelyekben sok izlandi is részt vett; a grönlandiak későbbi, önálló útjai az izlandi szerzőket nem érdekelték. A későbbi nyugati utakat más izlandi források is csak akkor említik, ha Izland valamilyen módon érintett volt (58). A teljes szövegeket Rafn adta ki először 1837-ben (Brink 604), és Seaver szerint a Vinland iránti megszállottság a 19. században kezdődött (201).
• Egy mondat a kontinensen. Az első európai szöveg Ádám bremeni Hamburgi egyházmegye története (1072–85): Svend Estridsen dán királytól tudja, hogy az óceánban van egy sziget, amelyet Vinlandnak hívnak, mert „ott maguktól terem a legjobb bort adó szőlő”; hozzáteszi, hogy ott a vetetlen termés is bőséges, és hogy ezt „nem mesékből, hanem a dánok megbízható beszámolóiból” tudja; azon túl nincs lakható föld, csak jég és sötétség (Seaver xvii–xviii; Barraclough 124; Nedkvitne 19). Seaver szerint Ádám Eiríkr nevét sem említi (14). Barraclough szerint ezek a homályos utalások a szagák részletei nélkül semmit sem jelentenének (124).
• A világkép. A középkori földrajz nem számolt az amerikai kontinenssel: Ádám Grönlandot, Izlandot és Vinlandot egyaránt Ázsia partjai előtti szigetnek gondolta, és az Atlanti-óceán mögött Eurázsia keleti partját várták (Seaver 14–15). Seaver szerint a skandinávok a grönlandi-vinlandi utakon úgy érezhették, hogy a Távol-Kelet egy ismert, de még nem kutatott részére értek (68).
• Nem fizetett. Seaver szerint a vinlandi áru és a bennszülöttekkel való nehéz viszony nem érte meg a tovább dél felé vezető utakat: az exportgazdaság vastag északi prémet és tengeri zsákmányt kívánt, amelyet a Helluland szélességén is meg lehetett szerezni, a hajóépítéshez szükséges fa és mocsárvas pedig Marklandban volt; a szőlőt és mazsolát az európai kereskedők már ismert forrásokból kapták (58–59). Wallace érvei: a környék erőforrásai a fa kivételével ugyanazok voltak, mint Grönlandon; az értékes dolgok (keményfa, szőlő, dió) túl messze voltak; a kívánatos területeken nagy bennszülött népesség élt; Grönlandon nem volt népességnyomás (Barrett 233).
• Elszigetelt Grönland. Róma Grönlandról alig tudott: az első említés IX. Leó pápa 1053-as bullája (Seaver xvii). Az 1448-as pápai levél szerint pogányok pusztították el Grönlandot, de Seaver szerint egyetlen állítása sem áll meg (161–162), és régészeti nyoma sincs nagy pusztításnak (161–162). Az 1492-es levél szerint nyolcvan éve nem érkezett hajó; Seaver szerint ez Thorstein Ólafsson 1410-es távozásának híréből ered (162; 133).
• Nem maradt, aki mesél. A Nyugati Telep utolsó lakott lelőhelye (Homok alatti gazdaság) 1400 körül ürült ki (Seaver 158; Winroth 66); Ívar Bárðarson az 1350-es években csak elhagyott gazdaságokat és félvad állatokat talált (Winroth 65; Seaver 158–159). A Keleti Telep ruhaleletei a 15. század közepéig követik az anyaországi divatot (Winroth 66); Seaver szerint a telepek végét legkésőbb 1500 körülre kell tenni (163). A régészet nem mutat hirtelen katasztrófát (Winroth 66), és Seaver szerint a kevés lelet közösségi elköltözésre utal (158). Az ok vitatott: Winroth az éghajlat romlását említi a 13. századtól (66), Seaver szerint a mai kutatás több tényező együttes hatását keresi (163).

Legendák és hamisítványok

Seaver szerint a „skandináv” amerikai emlékek nagy része kolumbuszi utáni mítoszra megy vissza; közös vonásuk, hogy a Vinlandot állítják a középpontba, holott a későbbi grönlandi utak Helluland és Markland felé vezettek. Seaver ezt a hamisítás jelének tartja (209–211).

Bennszülött emlékezet

Az inuit hagyomány. Winroth szerint az inuitok 19. század közepén lejegyzett mondái még mintha emlékeznének a skandinávokkal való találkozásra; egy kangiusaki történet így szól (Winroth fordításában): régen, amikor a part kevésbé volt lakott, egy csónaknyi legénység egy nagy házra bukkant, de az ott lakókról nem tudták, mit gondoljanak, mert nem inuitok voltak; így találkoztak váratlanul az első skandináv telepesekkel, akik viszont először látták az ország bennszülötteit (66).

Tárgyi emlékezet. A Thule-faragványok skandináv férfiakat és nőket ábrázolnak kapucnis munkaruhában (Seaver 72–73); egyes dorset faragványokon hosszú orrú, szakállas arcok jelennek meg (72); a skandináv fonal, vas és más tárgyak az Arktisz több lelőhelyén megvannak (lásd a „Későbbi grönlandi utak” és az „Arktisz népeivel” szakaszt). A vinlandi bennszülöttektől hasonló faragott emlék nem maradt fenn (73).

Genetikai emlékezet. Nansen és Vilhjalmur Stefánsson a „szőke eszkimókban” a grönlandi skandinávok leszármazottait látta. Gísli Pálsson és Agnar Helgason 2002-ben 350 mai inuit DNS-ét vizsgálta Grönlandon és a Cambridge-öbölben (Kanada); nem találtak egyezést a mai izlandiakkal, és későbbi összevetés sem mutatott érezhető középkori skandináv–inuit keveredést (Seaver 202).

Európai beszámolók magas, világos bőrű őslakosokról. Verrazzano 1524-es levele a refugiói (Narragansett-öböl) lakosokat magasnak és világos bőrűnek írja; Jean Alfonce a „norumbegai” lakosokat magasnak és világosnak mondta (Seaver 216). Ezek európai szemlélők beszámolói, nem bennszülött hagyományok.

Szőke, szakállas harcosok és a kútba esett úszó

A szőke, kék szemű, szakállas harcosokról szóló „indián krónikabeli” emlékek, valamint a kútba dobott (vagy beleesett), de úszni tudása miatt túlélő emberről szóló történet forráshoz nem köthető: a cikk forrásai (Brink, Jones, Hovgaard, Seaver, Barraclough, Winroth 2–3. fejezet) nem tartalmazzák, ezért tényként nem szerepel. Annyi rögzíthető, hogy a magas, világos bőrű őslakosokról szóló ismert beszámolók európai szemlélők írásai (Verrazzano, Jean Alfonce), nem bennszülött hagyományok (Seaver 216).

Epizódok

A tej és a bika

A Grönlandiak szagája szerint a skrælingek először Karlsefni bikájának bőgésétől ijedtek meg, és menekültek a csomagjaikkal; a nyelvüket egymás nem értette. Fegyvert akartak venni, de Karlsefni nem adott el, ehelyett a nőkkel tejet hozatott ki, és a skrælingek „a megvásárolt árut a hasukban vitték el”, a prémek Karlsefniék kezében maradtak (Jones, A History of the Vikings, 302; Hovgaard, The Voyages of the Norsemen to America, 93). Barraclough a Grönlandiak szagájának ezt a cseréjét egyoldalúnak látszónak mondja, de szerinte lehet, hogy a skrælingek is elégedettek voltak, mert a prémek könnyű szerzések voltak, a fémeszközök pedig ritkák (Barraclough, Beyond the Northlands, 134).

A régészeti háttér. L’Anse aux Meadowson nincs állatállásra utaló építmény, és tejtermékek tárolására sincs berendezés (Barrett 222, 227, 17. jegyzet); Wallace szerint a telepen legfeljebb néhány, rövid távú élelemnek szánt állat lehetett (227). Wallace azt is hangsúlyozza, hogy a Grönlandiak szagájának Leifsbúðir-je az északi és a déli helyszín elemeit vonja össze, ezért a szaga jellemzőiből a hely azonosítása eredménytelen (212).

A modern magyarázat. Népszerű elmélet szerint a bennszülöttek vendégként kaptak meghívást, a (kecske)tejtől hasgörcsöt kaptak a laktózérzékenység miatt, mérgezésre gyanakodtak, és megtámadták a skandinávokat; ez a Vinland-telepek feladásának egyik gyakran említett oka. A szagákban ez nem szerepel: Jones fordításában a skrælingek a tejet akarta megvásárolni (Jones 302). Egy népszerűsítő cikk maga is azt írja, hogy „very little evidence” támasztja alá, szerzőt és évet nem ad meg (everything-everywhere.com). A hasgörcs-változat elsődleges forrása nem ismert.

Tyrkir

Az öreg, görnyedt nevelőapa, aki a szőlőt „megtalálta”: a Grönlandiak szagája szerint nagy homlokú, nyugtalan szemű, szeplős, kicsi, de minden kézművességben jártas; Leif nevelőapja („foster-father”). Először hosszan németül beszél, aztán óészaki nyelven: szőlőt és szőlővesszőt talált, mert olyan helyen született, ahol az bőven akad (Hovgaard 86–87). Seaver szerint a szagában neve „Suðrmaðr” (Déli), vallása nincs megadva, lehetett rabszolga (Seaver, The Last Vikings, 53); a nevét másolói hibának tartják a Tyskir (német) helyett (Seaver, 11. jegyzet). Wallace a Vinland-utak rabszolgái közé sorolja (Brink 606).

A magyar olvasat. Kiss Máté tanulmánya (Megjegyzések a Grönlandiak sagájában szereplő Tyrker etnikai hátterének megítéléséhez, Móra Akadémia 10, 84–97) összefoglalja a kérdés történetét és a szövegváltozatokat. Gerhard Schöning már 1777-ben a magyar származás mellett érvelt: a magyarokat Bizáncban türköknek hívták, ahol skandinávok is megfordultak; bizonytalan volt azonban, hogy az anyanyelvre használt szót németként vagy türkként fordítsa-e (Kiss 85). Mohnike (1837) szintén a türk származás felé hajlott; Laing (1844) magyarnak vagy konstantinápolyinak vélte; Fiske (1892) szerint a német Tyrker bizánci oldalon harcolhatott a türkök ellen, és a türk név ragadványnév; Pivány Jenő a magyar és a besenyő eredetet is lehetségesnek tartotta (85; Pivány: Magyar volt-e a Heimskringla Tyrker-je?, Századok 43, 1909, 571–577). Brown és Magoun (1946) a szőlő miatt a Rajna vidékére gondolt, Györffy György (1969) kazár eredetet vetett fel, Bernáth István (2018) a német származást nem zárta ki, a türköt szinte lehetetlennek tartotta, Katona Csete (2019) mindkettőt megfontolandónak vélte (85).

Mit tartalmaz a szöveg? Kiss három adatot talál: a nevet, a „déli ember” megjelölést és az anyanyelv szavát (87). A kiadások eltérnek: a név Tyrker vagy Tyrkir; a származás többnyire déli ember, néhol német; az anyanyelv legtöbbször német/germán, de van türk és déli nyelv is (87). Mindegyik a Flateyjarbókra megy vissza (GKS 1005 fol. 72r, kb. 1387–1395), amelyben a név ötször szerepel, de csak elsőre van kiírva, tyrker alakban (87, 91). Az anyanyelv szavát Kiss a kéziratban þyrsku-nak olvasta; Ólafur Halldórsson szerint az r helyén (furcsa formájú) e áll, vagyis þyesku, azaz „német” (88). Bernáth István szerint az óészaki þýskur akkor általában „népnyelvet, anyanyelvet” jelentett, így a szóból nem lehet a hazára következtetni (88). A „déli ember” a sagairodalomban Skandináviától délre élőt jelent: Dánia, a német területek, Flandria és Róma tartozott ide; a magyarokat inkább a keleti út (Austrvegr) népei közé sorolhatták (88). A német és az óészaki nyelv kölcsönös érthetősége is kérdéses: a 980-as években Izlandra utazott német Friðrekr csak tolmács segítségével értette meg magát (88).

A türkök a skandináv és a környező forrásokban. Ari Þorgilsson Yngvit a türkök királyának nevezi; Snorri Sturluson Tyrklandot Trója közelében, Ázsiában, a Heimskringlában a Fekete-tengertől északra helyezi; a Leiðarvísir (1150-es évek) Kis-Ázsiában, az Eymundar þáttr a Fekete-tengertől északra keresendő türkökről szól (88–89). A magyarokat muszlim, bizánci és latin források is türknek nevezték; a bizánci császári testőrségben türkök és kazárok szolgáltak (89, 43. jegyzet). Népnévből képzett személynevek is ismertek: Torcsin, Ugrin (a novgorodi Szent Szófia-székesegyház 11. századi felirata), Ungros (kb. 1050) (90). Ebből Kiss szerint nem alaptalanul következik, hogy egy magyar politikai közösségből származót a 10. századi Bizáncban Türknek hívhattak, a név pedig bizánci közvetítéssel kerülhetett az óészakiba (90).

Kiss következtetése. Kiss szerint nehezen bizonyítható, hogy Tyrker valós vagy kitalált alak (91); a Vinland-sagák hitelessége kérdéses (86), alakja párhuzamot mutat az Eiríks saga Þórhallr-jával és a skót Hakival és Hekjával, és ő találja meg a szőlőt, ami a „Jó” Vinland adottságait emeli (86–87). A „déli ember” és a nyelv szava mindkét lehetséges olvasatban támogathatja a német származást, a név ugyanakkor feltűnően hasonlít a skandináv forrásokból ismert Tyrkir (türkök) alakra; ha egy magyart Türknek hívtak Északon, azt elsősorban bizánci közvetítéssel lehet elképzelni (91). Wallace a Vinland-utak rabszolgái között „Tyrkir, a német” néven sorolja fel (Barrett 214).

Időrend

Eltérések a források között

A cikk forrásai néhány adatban nem egyeznek. Ezeket itt együtt közöljük, a lapszámokkal.

• Flateyjarbók. Wallace a 14. század első felére teszi (Brink 605), Kiss Máté 1387–1395 körülre (87).
• Radiokarbon-adatok. Barrett 226 szerint 141 adat készült, ebből kb. 50 a skandináv fázisra; Brink 607 szerint 58.
• A telep lélekszáma. 84–101 fő (Barrett 224), illetve 70–90 fő (Brink 608).
• A C kunyó. Barrett 219 süllyesztettnek, 226 nem süllyesztettnek mondja.
• Felgyújtott épületek. Barraclough 129 szerint kb. két épületet felgyújtottak; Barrett erre nem utal.
• A vajdió és a szőlő területe. Seaver (51) Wallace nevében Nova Scotia vidékét említi; Wallace saját fejezete New Brunswickot (Barrett 228).
• Dorset-edény. Seaver a L’Anse aux Meadows-i dorset zsírkőedényt Sutherland nyomán a Dorset–skandináv érintkezés jelének tartja (72); Wallace a skandináv megszállás idején helyi bennszülött népességet nem lát (Barrett 230).
• A grönlandi püspökség éve. 1124 vagy 1126 (Winroth 217, 62); Stefánsson Garðar püspökét 1124-től említi (Cambridge History of Scandinavia, I, 213).
• A grönlandi lélekszám. 1500–6000 (Winroth 62), illetve 3000–5000 (Seaver 202); Stefánsson a 13. századra mintegy 300 gazdaságot és 1800–2100 főt ad meg (Cambridge History of Scandinavia, I, 213).
• A név. Wallace szerint a rövid i-s „Legelők földje” magyarázatot a filológusok nem fogadták el (Brink 604); Stefánsson ezt az olvasatot tartja nyelvileg kielégítőbbnek (Cambridge History of Scandinavia, I, 212).
• Eiríkr püspök vinlandi útja. A Vinland-térképen 1118 szerepel (Skelton és mások 1965, 140), Stefánsson az izlandi annálok alapján 1121-et közöl (Cambridge History of Scandinavia, I, 212).
• A Nyugati Telep elhagyása. Seaver szerint a „Homok alatti gazdaság” 1400 körül végleg elhagyott lelőhely (59); Gísli Sigurðsson a Nyugati Telep elhagyását 1350 körülre teszi, és az éghajlat lehűlésével hozza összefüggésbe (Brink 567).
• A tej-epizód laktózérzékenységi olvasata. A szagák nem tartalmazzák; elsődleges forrása nem ismert (Jones 302).

Források lapszámokkal

A lapszámok a nyomtatott oldalszámokat jelentik, nem a PDF oldalait.