Brodarics: Historia verissima – a latin szöveg és a magyar fordítások összevetése

Mohács, 1526 · szövegkritika · Kulcsár Péter 1985-ös kiadása alapján · Utolsó frissítés: 2026. november

Összefoglaló

Brodarics István latin nyelvű beszámolója a mohácsi csatáról (De conflictu Hungarorum cum Solymano Turcarum imperatore ad Mohach historia verissima, magyarul Igaz történet) 253 számozott mondatból áll, és levél formájában I. Zsigmond lengyel királyhoz szól (Kulcsár 1985, 11. o.). Sem a szerző saját kezű példánya, sem az 1527. április 18-án Krakkóban nyomtatott első kiadás nem maradt fenn; a szöveg Sambucus 1568-as bázeli kiadásából és 16. századi másolatokból ismert (12–17. o.).

Ez az oldal Kulcsár Péter 1985-ös kritikai kiadására épül (Akadémiai Kiadó, Budapest, Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum, Series Nova VI.). Az oldal az Örök Mohács idézett magyar szövegrészeit (302–321. o.) veti össze a latin eredetivel, különös figyelemmel azokra a szavakra, amelyeket klasszikus latinként olvasva félre lehet érteni (például portus).

Főbb megfigyelések:

• A keletkezés ideje. Kulcsár szerint a mű 1527. március 18. és április 18. között készült el, vagyis a Ferdinándnak írt dévényi levél után és a krakkói nyomtatás előtt (12. o.). 
• A király halála (227. mondat). A latin mondat szerkezete és a magyar fordítás szórendje eltér, és az ibi („ott”) szó vonatkozása kétféleképpen olvasható; erről az „A király halála és Csele” szakasz szól.
• Az Örök Mohács idézetei. A vizsgált helyeken többnyire pontosan követik a latint. Néhány szónál (procerus, suburbanum, pagus, stabuli regii magister) érdemes a latin jelentést is megmutatni.

A mű keletkezése, kiadásai és szövegtanúi

A szerző Kulcsár bevezetője szerint

Kulcsár szerint Brodarics kb. 1470-ben született a Körös megyei Polyána (Jarosin) faluban, nemes, de nem hatalmas családban (11. o.). A bevezető szerint Szatmári György pécsi püspök támogatásával Padovában és Bolognaban tanult, 1506-ban jogi doktor lett, hazatérése után a királyi kancellárián dolgozott, majd a pártfogója titkára lett. 1526-ban szerémi, utána pécsi, 1537-től váci püspök volt; 1526-ban királyi kancellár is. 1539-ben Vácott halt meg (11. o.). A születési évről a másik Brodarics-dokumentum (Kasza Péter 2015-ös életrajza nyomán) kb. 1480-at ír; a két adat nem egyezik. A Turul 2011/1. számában Kasza Péter „1480?–1539” éveket ad, a levelekről szóló részben pedig „1480 körül” született szerzőről ír (Kasza 2011, 7., 8. o.).

A művet Kulcsár a csatát túlélő egyetlen szemtanú beszámolójának nevezi. Szerinte Brodarics a lengyel királyhoz írt levél formájában el akarta mondani az eseményeket, feltárni az okokat, és megcáfolni a hamis híreket és rossz indulatú rágalmakat; időnként Johannes Cuspinianus véleményével vitatkozik (11–12. o.). Kulcsár a szerzőt a 16. század második felében kibontakozó magyar történetírás előfutarának nevezi (12. o.).

A keletkezés ideje

Kulcsár szerint a szerző a csata után nem sokkal kezdhetett írni, de a művet 1527 márciusának végén fejezte be. Brodarics a csata után Ferdinánd híve lett, majd 1527. március 18-i levelében elpártolt tőle. A lengyel királynak szóló szövegben viszont Jánost mindvégig törvényes (legitimum) magyar királynak nevezi, egyedül őt tartja méltónak a királyi méltóságra, ellenfeleivel szemben védelmezi, Ferdinándot pedig a királyság vetélytársának tekinti. Ezért a könyv Kulcsár szerint „nec ante diem 18. mensis Martii nec post diem 18. mensis Aprilis” készülhetett el, mert április 18-án már megjelent a krakkói nyomtatás (12. o.).

A szerző pályája, a búcsúlevél és a címer a Turul 2011/1. száma szerint

Kasza Péter összefoglalója szerint Brodarics Padovában 1506-ban kánonjogi doktorátust szerzett, Bolognában Filippo Beroaldo tanítványa volt, Velencében pedig megkísérelte, hogy Aldus Manutius kinyomtassa Janus Pannonius verseinek egy részét. Hazatérve Bakócz Tamás, majd Szatmári György szolgálatába lépett; 1522-ben II. Lajos Rómába küldte (ekkor már pécsi prépost volt), ahol 1525-ig magyar követ volt; 1526 tavaszán a pápai udvar támogatásával kapta meg a szerémi püspökséget és a kancellári címet, és kancellárként vonult a királlyal a mohácsi síkra. Kasza szerint a Historia verissima válasz Johannes Cuspinianus bécsi humanista röpiratára, amely a csatavesztés és a király halála miatt árulással vádolta a magyarokat; Brodarics 1527 tavaszán írta meg (Kasza 2011, 7. o.). Az ismert levelek számát Kasza 243-ra teszi (9. o.).

A búcsúlevelet Brodarics 1527. március 18-án Dévényből írta Ferdinándnak, Prágába címezve (Kasza 2011, 12., 14. o.). A levél a Cuspinianus-röpiratot az elpártolás indokai között említi: a magyarokat desertores et proditores-nek (szökevényeknek és árulóknak) nevezi, és szerinte a keresztény fejedelmeket arra ösztönzi, „hogy gyökerestől irtsanak ki és töröljenek el bennünket a világból” (magyar fordítás: 13. o.; latin szöveg: 11. o.). A röpirat címe Oratio protreptica … ut bellum suscipiant contra Turcum, Bécs, 1526 (11. o., 15. jegyzet). A Historia verissima 217–219. mondata ugyanerre a vádra válaszol (lásd a „Felépítés és tartalom” szakasz táblázatát). Pálffy szerint a levél az egyetlen dokumentum, amelyben Brodarics a mohácsi csata-történetének keletkezésére is utalást tesz (Pálffy 2011, 3. o.). A levél latin szövege, fordítása és kéziratkivágásai: Brodarics búcsúlevele.

A levél eredetije a Magyar Országos Levéltárban van (R 319, No. 2443); az irat története, a hasonmás és a szöveg: Brodarics búcsúlevele. Brodarics levelei Kasza szerint jellemzően szikárak és tényközlők, a Ferdinándhoz írt búcsúlevél azonban „az ékes kivételek közé sorolható” (Kasza 2011, 8. o.).

Brodarics 1517. május 25-i címereslevelét és a címer leírását Laczlavik György tanulmánya alapján (Laczlavik 2011, 28. o.) a Brodarics búcsúlevele lap közli, a címer képével.

A kommentár ugyanakkor jelzi, hogy egyes mondatok 1526-ban születtek. A 156. mondat szerint Thurzó Elek és a veszprémi püspök „in hanc usque diem in reginae obsequiis permanserunt”, vagyis még ma is a királyné szolgálatában vannak. Kulcsár megjegyzése szerint a veszprémi püspök, Zalaházy Tamás 1526 végén Ferdinánd pártjára állt, és az egri püspökséget kapta; ezért ez a mondat aligha született 1526 után (82. o.). Több helyen Brodarics 1526. szeptember 6-i és október 2-i, Pozsonyban kelt, Petrus Tomiciusnak szóló leveleit idézi párhuzamként (a 138–140., a 163. és a 252. mondathoz; Acta Tomiciana VIII, 220–221. o.).

A szövegtanúk

Kulcsár nem találta meg az 1527-es krakkói nyomtatást, ezért annak szövegét csak a későbbi nyomtatványokból tudta kikövetkeztetni (14. o.). A kritikai kiadás az A és C kéziratra, valamint a T és S nyomtatott kiadásra épül, ezeket egyenértékűnek tekinti (19. o.).

Kulcsár szerint Sambucus mind az 1568-as, mind az 1581-es kiadásban gyakran módosította Brodarics szövegét: elhagyta a szerző előszót (az 1–10. mondatot), javította a neveket és érveket, és néhány megjegyzést a szövegbe szúrta (14. o.). A későbbi nyomtatott kiadások nagy része erre a szövegre épült.

Magyar fordítások

Kulcsár négy magyar fordítást sorol fel (18. o.). Az első három az 1–10. mondatot nem fordítja le, mert az S szövegek ezt nem tartalmazzák; a negyedik a teljes szöveget adja.

Felépítés és tartalom a latin szöveg szerint

A kritikai kiadás a szöveget 253 számozott mondatra osztja (a számok a lap szélén vannak). Az alábbi áttekintés a saját tagolásom a marginális számok alapján; a határok „kb.” értendők. Az oldalszámok a nyomtatott kötetre vonatkoznak.

Amit a latin szöveg a létszámokról ír

A 138–139. mondatban Tomori Pál a király kérdésére azt feleli, hogy a magyar táborokban úgy véli, nincs húszezernél több fegyveres, az ellenség táborában pedig biztosan háromszázezer ember van („ad trecenta millia hominum”). A 141. mondatban az ellenség harcra alkalmasabb részét hetvenezerre becsüli („septuaginta milia”) (44–45. o.). A 161. mondat szerint az összegyűlt magyar sereg „ad viginti quatuor vel viginti quinque millia hominum” volt (47–48. o.).

Kulcsár a 138–140. mondathoz Brodarics 1526. szeptember 6-i, Pozsonyban kelt levelét idézi: „Nostrorum vix fuerunt XX milia, hostis habuit ad ducenta milia, sed quae bello essent apta LXXX milia” (Acta Tomiciana VIII, 220. o.; Kulcsár 82. o.). A levél és a beszámoló számai tehát különböznek: a levélben a magyar sereg kb. 20 000, az ellenség kb. 200 000 fő, ebből 80 000 harcra alkalmas; a beszámolóban Tomori szerint legfeljebb 20 000 magyar és 300 000 török, ebből 70 000 harcra alkalmasabb, az összegyűlt magyar sereg pedig 24–25 000 fő.

Latin–magyar összevetés e honlapon idézett helyeken

A táblázat azokat a Brodarics-részleteket veti össze, amelyeket e honlap az Örök Mohács oldalszámaival idéz. A magyar szöveg itt az e honlapon közölt idézet; a teljes magyar fordítás nem állt rendelkezésre, ezért a mondatok többi része nem vethető össze. A halál leírását (227. mondat) a következő szakasz tárgyalja.

A vizsgált helyeken a magyar idézetek a latin jelentését követik. Három helyen a latin szöveg olyan részletet tartalmaz, amelyet a magyar idézet nem ad vissza: a procerus (magas termet), az egyes számú magister a csatarendben, és az exploratum a Ráskay-küldetésnél. 

A király halála és Csele (227. mondat)

A 227. mondat (55. o.) Brodarics beszámolójában az egyetlen hely, amely a király holttestéről és haláláról szól. A mondat így áll a kritikai kiadásban:

Sunt non pauci et illa palustri voragine absumpti, nam regis corpus, quem et ipsum ibi periisse nonnulli dicebant, fuit postea repertum in hiatu quodam terrae praerupto supra Mohacium milliario medio sub pago, quem Chiele vocamus, qui locus tunc Danubii inundatione aquam solito maiorem habebat, ibi simul cum equo ita, ut erat, armatus ab aquis fuit suffocatus, quo in loco plures etiam alii perierunt, atque ab eo loco non procul repertum est corpus Andreae Trepka et Stephani Aczel.

E honlap az Örök Mohács 320. oldalán olvasható fordítást idézi:

„Mohács fölött fél mérföldnyire egy falucska alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely környék akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találták meg a király testét, akiről némelyek azt mondták, hogy maga is amott esett el, itt fulladt vízbe lovastul úgy, ahogy volt, fegyverben.”

Szavak és szerkezet

A „szótári jelentés” oszlop általános latin szótári ismeretekből származik; a 16. századi magyarországi használatot Kulcsár a kommentárban nem tárgyalja.

Az ibi két előfordulása

A mondatban az ibi kétszer szerepel. Az első (quem et ipsum ibi periisse nonnulli dicebant) közvetlenül a palustri voragine után áll, a második (ibi simul cum equo … suffocatus) a qui locus … habebat után. A magyar fordítás az elsőt „amott”-tal, a másodikat „itt”-tel adja vissza, vagyis két különböző helyet különböztet meg: a „némelyek” állítása a mocsári nyelőre vonatkozik, a lovastul való vízbe fulladás pedig a szakadékhoz tartozik.

A latin szöveg másik olvasatot is megenged: az ibi ismétlése a két helyet azonosnak is mutathatja, és ekkor a „némelyek” mondata a későbbi találás helyére vonatkozik. A mondat nyelvtana mindkettőt elbírja, a szövegkörnyezet pedig a mocsári nyelőt említi közvetlenül előtte. A megtalálás helyét és a fulladás helyét a második ibi mindenképpen azonosítja.

Csele neve a szövegtanúkban

A kritikai szöveg Chiele alakot ad. Az apparátus szerint az A kézirat Chyele, a J és a T Cziele, a C Chele, a Sambucus-kiadás (S) Czelie (55. o., 24. sor). E honlap helyszín-oldala szerint Brodarics az első, aki Cselét megnevezi; a latin szöveg ezt a nevet a quem Chiele vocamus fordulattal vezeti be.

Brodarics a velencei hírekben (Sanudo)

Marino Sanudo naplói szerint Brodarics 1526 őszén már szóban közölte a csatában elesettek névsorát. Antonio Boemo velencei kém 1526. november 12-i jelentése a halottak névsorát így vezeti be: „ahogy Stefano Broderico doktor, Magyarország főkancellárja mondta” (Diarii XLIII, 227. hasáb), és hat főpapot, mintegy tizenöt főúri nevet közöl. A felsorolás a Historia verissima 232. mondatának névsorához hasonló, de nem azonos azzal; az összevetést a főpapokról és főurakról szóló lap adja. Ugyanebben a jelentésben a király halála „Batta” nevű helyen történik, Czettricz példáját követve (226. hasáb); a Csele nevét a Sanudo-szövegek nem ismerik. Lásd: Marino Sanudo naplói és II. Lajos halála.

Saját fordítás (1–253. mondat)

Az alábbi magyar szöveg a honlap saját fordítása Kulcsár Péter latin szövegéből (21–59. o.). A fordítás a középkori magyarországi latin szóhasználat figyelembevételével készült: Brodarics a magyar intézmények és helyek neveit gyakran saját kora szavaival adja (például comitatus, milliarium, suburbanum, pagus, procerus), ezért ezeknél a szavaknál nem a klasszikus latin jelentés dönt (lásd a „Nyelvi megjegyzések” szakaszt). A fordítás szó szerinti irányba tart, a latin szórendet és a körmondatokat inkább követi, mint simítja. A mondatszámok Kulcsár számozását követik. A latin szó zárójelben ott áll, ahol a szóválasztás számít; a 232. és 252. mondatnál a megmaradó kérdést zárójeles megjegyzés jelzi.

1–56. mondat: előszó, tisztségviselők, Magyarország földrajza

1. Előszó az olvasóhoz.

2. Úgy gondoltam, megéri röviden leírnom azt a háborút, amelyet a boldog emlékű (divus) Lajos, Magyarország és Csehország királya – korunkban az igaz derekasság páratlan példája – a leghatalmasabb török császárral, Szulejmánnal legutóbb viselt, nagyobb lelkierővel és kényszerűséggel, mint erővel vagy szerencsével, és amelyben elhunyt; azért is, mert látom, hogy vannak néhányan, akik ezeket másként beszélik el, mint ahogy történtek, mások pedig, akik a mieinket ki ezért, ki azért az okért vádolni meg nem szűnnek, és a csata e szerencsétlen kimenetelét nem az emberi dolgok szokott esélyeinek, hanem a mieink hibájának igyekeznek hamisan betudni.

3. Az emberi szerencsétlenség szánalmas sorsa! Hiszen nemcsak önmagában elég súlyos és gyötrelmes, hanem azért is, mert mindazt, amit meg lehetett volna tenni vagy el lehetett volna kerülni, a bajt szenvedőknek szokták felróni, olykor még gúnyból is.

4. Velünk is – úgy látom – és dicső királyunkkal is, aki habozás nélkül letette fejét a keresztény vallásért és a többi keresztényért, így történik: e jó és szent tettért nemhogy dicséretet nem kapunk, hanem meg is kövezünk, és még szánalmat sem érdemlünk óriási nyomorúságunkért azoktól, akikért ezt elszenvedtük. Nekik, nem tudom, mi mást róhatnánk fel joggal, mint hogy attól az időtől fogva, hogy a legjobb és legnagyobb Krisztus-isten vezetésével Szkítiából idejöttünk és Krisztus hitét vallottuk, mindig pajzsa és oltalma voltunk az összes többi kereszténynek; és hogy a kereszténységnek ebben a ragyogó szolgálatában – (véleményünk szerint) – már két királyt, mindkettőt ugyanabból a jagelló törzsből, azonkívül mindkét rendből annyi vezető férfit, ennyi nemességet és harcost, oly számtalan sok népet vesztettünk el, miközben azok, ha úgy tetszik, polgárinál is, testvérinél is súlyosabb háborúkat vívnak egymás ellen, és az egyik a másikra hárítja az ilyen háborúk bűnét.

5. Sok mindent lehetett volna jobban intézni ebben a háborúban – mondja majd valaki; mi viszont azt mondjuk: eddig nem volt sem király, sem nép, aki annyira hatalmas, vagy akkora szerencsével megáldott lett volna, hogy ne tapasztalt volna olykor balszerencsét.

6. Mi is úgy fogjuk gondolni, hogy a keresztény köztársaságnak (res publica Christiana) a jövőben is kitűnően megy majd a sora, ha talál olyan nemzetet, amely ötszáz évnél is tovább a saját vérével és a saját költségén védi a külső ellenségektől.

7. De hogy ezeket a panaszokat – bármilyen jogosak is – elhagyva visszatérjünk a tárgyunkhoz: ezeket valóban úgy írtuk le, ahogyan láttuk, hogy történtek.

8. Ha a stílus – amint valóban az – kidolgozatlannak látszik, tudjuk, hogy akadnak többen, Magyarországon is, Lengyelországban is született emberek, akik ezeket, ha akarják, ki tudják ékesíteni; ha így tesznek, annyira nem fogjuk rossz néven venni, hogy még erősen buzdítjuk is őket erre, és hálát is adunk nekik ezért, feltéve, hogy nem térnek el e tett dolog igazságától; nekünk elég lesz, ha csak nyersanyagot adtunk nekik, amelyet az ő szekercéjükkel és ácsfejszéjükkel kell simára és csiszolttá munkálni.

9. Ide rögtön az elején odatettük azoknak a nevét, akik akkor a főbb tisztségeket viselték, mert általuk történt nagyrészt minden.

10. Légy jól, kiváló olvasó, és jó néven vedd mindezt!

11. Abban az időben uralkodott – amikor Szulejmán, a törökök császára igen erős sereggel megtámadta Magyarországot; ez Krisztus születésétől az ezerötszázhuszonhatodik év volt –, e név második királya, Lajos, Magyarország és Csehország királya, Kázmér fiának, Ulászlónak és a francia származású Candale-i Annának a fia, aki, mivel apját még gyámság alatti korában elvesztette, abban az időben, amikor a török háborút indított ellene, huszonegyedik évét töltötte.

12. Pár hónappal apja halála előtt eljegyezték vele Károly császár és Ferdinánd osztrák főherceg nővérét, Máriát, akit rögtön, amint elérte a serdülőkort, feleségül vett; nála idősebb nővérét, Annát ugyanakkor Ferdinándnak adták férjhez.

13. Lajos ifjú volt, testalkatát tekintve kortársai fölött kiemelkedően magas növésű (procerus), természetének különös jósága és ragyogó jelleme miatt oly feltűnő, hogy ha érettebb korba juthatott volna, kétségkívül benne messze a legjobb és legkiválóbb fejedelmünk lett volna.

14. Természete igen szelíd volt és semmiképp sem vad, minden helyesre és tisztességesre csodálatosan hajlékony, sőt magától is hajlamos, ezenfelül a fegyverforgatásnak, a lovaglásnak, a vadászatnak és más efféle ifjúi és katonai gyakorlatnak lelkes művelője, igazmondó, állhatatos, és ha valamit rábíztál, a titkot igen szilárdan megtartotta.

15. Ugyanabban az időben a királyság nádora – ahogy nevezik, ami a király után az első világi méltóság – Báthory István volt, az idősebb Báthory Istvánnak – aki Mátyás király alatt serényen és nagy dicsérettel intézte az erdélyi ügyeket – fivére, András révén unokaöccse.

16. Erdély élén Szapolyai János szepesi gróf állt, az, aki nem sokkal később megszerezte a királyságot; apja, István igen nagy vagyonban hagyta hátra fivérével, Györggyel együtt; a nemesség körében olyan kegyben és jóindulatban részesült, hogy már gyermekkorától mindenki úgy tekintett rá, mint a királyság utódjára, arra az esetre, ha az törvényes örökös nélkül maradna, és mindenki szeme egyedül őrá szegeződött.

17. A Nagyobb Oláhországot – amelyet Moldvának hívnak – István, a Kisebbet – amelyet Transalpinának hívnak – Radul vajdák uralták; mindkettő a magyar királynak volt alávetve.

18. Dalmácia, Horvátország és Szlavónia bánja – mert e három tartományt egyetlen tisztségviselő kormányozta, akit mi tengermelléki prefektusnak is nevezünk – Battyány Ferenc volt, aki még ifjan, szolgálataival és bizalmas közelségével a még gyermek király kegyét elnyerte (conciliatus).

19. Temesvár várát és az ország azon részeit, amelyeket alsó részeknek nevezünk, Perényi Péter őrizte, és ő az ország koronáját is, amely apja, Perényi Imre halála után nála maradt, a már említett Szapolyai János szepesi gróffal együtt őrizte.

20. Szerémséget és az országnak azt a részét, amely a Száva és a Dráva között a Duna partja mentén fekszik, Tomori Pál kalocsai érsek kormányozta, azok rendjéből, akiket obszerváns kisebb testvéreknek nevezünk, erélyes férfi, aki – mielőtt ebbe a rendbe belépett – sok és nem csekély bizonyítékát adta vitézségének, mert gyakran szállt szembe az ellenséggel.

21. Miután aztán a kalocsai érsekség megüresedett, és – mivel nem sokkal korábban elveszett Nándorfehérvár – úgy látszott, hogy ezek a vidékek éppúgy védelmezőre szorulnak, mint a szent dolgok szolgájára, és az ország nyilvános gyűlésén mindenki azt kérte, hogy Pált – ha vonakodna kilépni a rendből – akár a római főpap erejével és tekintélyével is kiragadva állítsák e egyház és e helyek ellenség elleni védelmének élére, őt, aki hosszan és sokat és valóban, nem színlelve ellenkezett, végül mégis rákényszerítették, hogy engedelmeskedjék a király és az ország akaratának.

22. Ebben a tisztségben mindenki beismerése szerint – még azokéi is, akik őt tévesen ítélték meg (mert semmi kiváló erény nincs irigység nélkül) – úgy viselkedett, hogy egyáltalán semmit nem mulasztott el abból, ami nemcsak a derék katonára és hadvezérre, hanem a vallásos férfira és a jó érsekre tartozik, és korábbi életének szigorúságából sem testének ápolásában, sem semmi másban nem engedett és nem változtatott.

23. Frangepán Kristóf gróf, akit néhány hónappal korábban Ferdinánd főherceg szolgálatából nagy ígéretekkel hívtak az ország szolgálatába, miután később a várt javadalom helyett nem csekély sérelem érte, oda, ahonnan jött, Ferdinándhoz visszatért.

24. A kancellár tisztét Brodarics István töltötte be, aki Felső-Pannónia azon részén született, amelyet ma külön Szlavóniának neveznek; erre a tisztségre a római követségből, amelyet akkor látott el, néhány hónappal korábban hívták el, jobb szándékkal a jó ügyvitelre, mint képességgel.

25. A kincstartói tisztség Thurzó Elek kezében volt, olyan emberében, akit sokak véleménye szerint igen gazdagnak tartottak, és aki ezt a tisztet már többször korábban is gondosan viselte.

26. Bornemissza János a pozsonyi és a budai vár prefektusi tisztét töltötte be, a királynál – akit bölcsőjétől nevelt – nem csekély tekintélyű abban, hogy a királyt erre vagy arra az akaratra indítsa; a többiek előtt pedig nagy tiszteletben állt, részint öregsége, részint a rendíthetetlen szigorúságáról és jóságáról és a király iránti sértetlen hűségéről szóló hír miatt.

27. Ezek voltak nagyjából, akikről szóltunk, akkor a közhivatalok viselői; a többi főpap és báró mind a maga magánügyeivel foglalkozott, kivéve Szalkai László esztergomi érseket, az ország prímását és főkancellárt, aki ugyan néhány hónappal korábban – vagy mert másként nem tehetett, vagy a nyugodtabb élet vágyából – a királyi pecsétet, amelyet titkosnak (secretum) neveznek, a király kezébe átadta, és az Brodarics Istvánnak jutott; mindazonáltal nála továbbra is a tekintély nagy része megmaradt, és a dolgokat az ő intésére is nagyrészt intézték; méltóságáért, koráért, bölcsességéért és az általa hosszú időn át intézett ügyek vitelében szerzett jártasságáért a király még mindig mindenki közül a legtöbbet látszott neki tulajdonítani, főleg amikor a dolgok summájáról volt szó.

28. Nagyjából ilyen volt a magyarországi helyzet, amikor Lajos királynak jelentették, hogy Szulejmán, miután több évre békét kötött az összes szomszédjával, ellenséges fegyverrel mozdul ellene szárazföldön és vízen; ennek megtételéhez nagy alkalmat nyújtott neki Nándorfehérvár és Szabács, amelyek néhány évvel korábban kerültek hatalmába, ugyanakkor Zalánkemén és a Száván innen más városok lerombolása egészen Péterváradig – az egész vidéket mi a régi névvel még ma is Szerémségnek nevezzük –; ez a helyzet olyan bejáratot nyitott az ellenségnek Magyarországra, hogy valahányszor át akart kelni a Száván és betörni Magyarországra, nehezen lehetett tőle megakadályozni.

29. Ezenfelül Tomori Pál, aki akkor – amint fentebb mondtuk – az alsó Pannónia említett része élén állt, mihelyt biztosan megtudta a török Magyarországra jövetelét, nem érte be azzal, hogy ezt korábban gyakran levelekkel és követekkel jelezte a királynak: sietve könnyű kocsikra szállt – amelyeket mi Kocs helységéről nevezünk –, március huszadikán hirtelen odaröppent a királyhoz, aki akkor Visegrádon tartózkodott, és kioktatta az ellenség érkezéséről és felkészültségéről és az országot fenyegető veszélyekről, a saját erejének gyengeségéről az ellenség megfékezésére, arról, hogy gyorsaságra van szükség, hogy az ellenséget megakadályozzák a Száva Nándorfehérvárnál való átkelésében, és hogy a dolog – ha időben gondoskodnak róla – bár nehéz, mégsem teljesen lehetetlen megvalósítani; ehhez, ha megkapja a szükségeseket, megígéri a közreműködését.

30. A király ezektől a dolgoktól megindítva, és mert a törökök jövetelét több más helyről is erősen megerősítették, azoknak a tanácsa szerint, akik akkor vele voltak, országgyűlést hirdet Szent György vértanú napjára, amely a legközelebbi ünnep volt.

31. Amikor erre a gyűlésre nagy számban összegyűltek az összes tartomány összes rendjei, ott elhatározták azokat, amelyek az ország védelméhez tartozni látszottak; mindenekelőtt azt, hogy a szűz anyának Erzsébethez tett látogatásáról elnevezett napon – amely július hónap második napjára szokott esni – az ország összes főrangúja, egyháziak és világiak egyaránt, és az egész nemesség személyenként, a parasztok egy bizonyos részével, fegyveresen gyűljön össze Tolnán, onnan a királlyal együtt az ellenség elé induljon.

32. A király közben előkészíti a háborúhoz szükségeseket, követek útján figyelmezteti a leginkább szomszédos keresztény fejedelmeket a közös veszélyre, a cseheket, morvákat és sziléziaiakat követekkel és levelekkel is sürgeti, hogy teljesítsék az őket terhelő segítséget és az egyéb neki ígérteket, és nem mulasztja el sürgetni a római pápát, amennyire csak lehet, hogy növelje azt a pénzt, amellyel a pápa Magyarországon katona fogadására rendelkezett.

33. Mert a lengyel király, Zsigmond, a király nagybátyja esetében egészen más volt a helyzet: ő ugyanis korábban békét (foedus) kötött a törökkel, hogy országairól elfordítsa a végső pusztulást, mivel másként – a keresztény fejedelmek viszályai között – nem lehetett, és úgy látszott, hogy ez a rendkívül feddhetetlen és a hűségre igen ügyelő fejedelem a szövetségese ellen semmiféle segítséget nem fog nyújtani.

34. A velenceiek ügye ugyanilyen volt.

35. Ezenfelül ugyanazon a gyűlésen megengedték a királynak, hogy ha a közkincstár hiánya miatt – amely azok rossz gazdálkodása miatt, akik az állam élén álltak, teljesen kimerült – úgy látná, hogy az egyházi kincstár egy részéhez nyúlni kell, ezt megtehesse; hogy ez kár nélkül megtörténhessék, azt a római pápa is már saját oklevelében megengedte.

36. Végül kijelölnek – azokon kívül, akik itthon voltak – két vezért e háború viselésére: Kristóf grófot, akiről fentebb mondtuk, hogy Ferdinándhoz visszatért, és Zólyomi Miklós grófot.

37. Miután ezeket és még sok mást ilyen módon megállapítottak azon az általános gyűlésen, a király, miután mindent rendben megtárgyaltak, feloszlatja a gyűlést; ő maga pedig a gyűlésen elhatározottakat a lehető legnagyobb szorgalommal végrehajtja.

38. Mindenekelőtt e veszélyekről ír az összes keresztény fejedelemnek, mindegyikük segítségét kéri; különösen Károly császárét és Ferenc francia királyét, akit nem sokkal korábban helyeztek vissza a fogságból a szabadságba, mindkettőt a legnagyobb könyörgéssel kéri, hogy ne hagyják őt cserben ilyen nagy válságban; a francia királynak azt is felidézi, mit ígért neki a fogoly Ferenc Pizzighettone városában követe útján Magyarország védelmére és a segélyek nyújtására, ha Isten visszaadná őt egykori szabadságának: most van itt az ideje, hogy az ilyen ígéreteket teljesítsék, amikor isteni ajándékból megvolt a hatalma ezek teljesítésére, és neki is a végső szükség fenyegeti ezek visszakövetelését.

39. Ezenfelül gyors követet küld a másik sógorához, Ferdinánd fejedelemhez és a birodalom többi fejedelméhez, akik akkor Speyerben birodalmi gyűlést tartottak; küld Csehországba, Morvaországba, Sziléziába; tárgyal Burgio János Antal bárójával, aki akkor a pápa nevében követi tisztet töltött be a királynál, hogy sürgesse a pápánál, hogy több pénzt bocsásson rendelkezésre a háború oly nagy terhének viseléséhez.

40. Az egyházaktól beszedendő ezüst felének (argenti dimidiae) begyűjtésére Macedóniai Lászlót állítja – aki nem sokkal korábban a szerémi püspöki tisztből a kancellár kedvéért pécsi prépost lett – több mással együtt; Gerendi Miklóst pedig arra, hogy ezt az ezüstöt vagy pénzzé verjék, vagy a pápai követ hozzájárulásával kizárólag e háború szükségletére a katonáknak szétosszák.

41. Ezenfelül a kincstartó útján pénzt hajtanak be apátoktól, prépostoktól, káptalanoktól, a szabadnak nevezett városoktól, a szászoktól, az erdélyiektől, a zsidóktól; mindenhonnan összehajtják a háború idegét (nervus belli), úgy hogy igen kevés napon belül ilyen módon nem csekély pénzösszeg gyűlt össze, amelyet ugyanazokra a már említett háborús célokra osztottak szét.

42. Közben szüntelenül jönnek hol levelek, hol követek a kalocsai érsektől, az erdélyi vajdától, másoktól, hogy a török már közeledik Nándorfehérvárhoz, és a sereg egy része, amelyet előreküldtek, már átkel a Száván; ez a helyzet élesebben ösztökélte a királyt és azokat, akik a királynál voltak, mindennek előkészítésére, és mindenekelőtt arra, hogy az ellenséget – mivel a Száva-átkelésnél már nem lehetett megakadályozni – a Dráva-átkeléstől eltiltsák.

43. De ez a hely, úgy látszik, megköveteli – mivel gyakran kell említenünk akár a Szávát, akár más folyókat és helyeket –, hogy az egész Magyarországot, és különösen azokat a helyeket, amelyeken az ellenség ellenünk jött, amelyeken át mi eléje mentünk, ahol a csata megvívódott, röviden kifejtsük.

44. Magyarországot tehát, egészében – amelyet köztudomásúan vagy a hunokról, vagy a Szkítiából bizonyosan kiindult magyar népekről, akik lakják, neveznek így – a Duna, Európa összes folyója közül a legnagyobb, amely Németországból a Fekete-hegyben (monte Nigro) ered, lefelé folyva középen átszeli és két részre osztja, az innenső (citerior) és a túlsó (ulterior) részre (mert most úgy beszélünk, mintha Budán volnánk, ahol az ország székhelye van).

45. Az innenső az, ahol egykor Pannónia volt; ezt a túlsó Magyarországtól a Duna, Ausztriától és Noricumtól az egykor így nevezett Caecius-hegy lába, Szlavóniától a Dráva, Boszniától és Rasciától a Száva folyók határolják – mert a Dunához közeli és Nándorfehérvár felé tekintő helyeken a Száva torkolatáig a Dunával együtt kifut, Valkót, Pozsegát, Szerémet, három jelentős tartományt, amelyeket mi vármegyéknek (comitatus) nevezünk, elválasztva Szlavóniától.

46. Ennek az innenső Magyarországnak a feje az, amelyet nem sokkal korábban megneveztünk, Buda, az ország székhelye; benne a nevezetesebb városok: Székesfehérvár (Alba Regalis) a királyok koronázásáról és temetéséről híres, Esztergom a főegyházmegyei székhely, Pécs a püspöki székhely, ezenfelül Sopron, Győr és Sabaria, Szent Márton, és Stridon, Szent Jeromos hazája.

47. Folyója ebben nincs nevezetes a Dunán és a Dráván kívül, amelyeket fentebb említettünk; két igen nevezetes tava van, a Balaton és a Fertő: az egyik kb. tizenhárom mérföld (milliarium) hosszúságban nyúlik el, a másik nem olyan hosszú, de a Balatonnál sokkal szélesebb.

48. Ehhez az innenső Magyarországhoz – ha a Drávát átlépted – hozzátartozik Szlavónia, amely egykor a Felső-Pannónia egy része a Dráva és a Száva között, de a Szávát is jóval átlépte és az Una folyóig terjed.

49. Ott kezdődik Horvátország, utána az Adriai-tenger partja mentén Dalmácia következik, amely részben a velenceinek, részben a töröknek engedelmeskedik; igen csekély része van a magyar királynak alávetve; a belső vidékeket a boszniaiak és a rasciaiak tartják, akik valaha a Felső-Moesiaiak voltak.

50. Szlavónia feje Zágráb, Horvátországé most Bihács, korábban Knin volt, Dalmáciáé abban a részben, ahol a magyarnak engedelmeskedik, Zengg, Boszniáé Jajca, Rasciáé, vagyis Szerbiáé Nándorfehérvár.

51. És ilyen módon áll az innenső Magyarország és az is, ami a Duna és az Adria öble között van.

52. A Dunán túli Magyarországot a Pozsony fölött kezdődő, igen hosszú ívben a Fekete-tenger (Euxinus) partjáig húzódó Kárpátok választják el Morvaországtól, Sziléziától, Lengyelországtól és Ruszországtól egészen arra a helyig, ahol a vidék van, amelyet Máramarosnak nevezünk; ott más hegyek és erdők, amelyek innen Szörény felé húzódnak, választják el Erdélytől és a Havasalföldtől.

53. Ezt a túlsó Magyarországot a Tisza folyó – amely mindazok közül, amennyit eddig megtudhattam, a legtöbb halban gazdag – szeli át középen, a Máramarosi-hegyekben ered; a többi kisebbet nem számítva két hajózható folyót vesz magába, a Szamost és a Marost, mindkettő Erdélyből folyik le.

54. Ennek a túlsó Magyarországnak ezek a nevezetesebb városai: északon Pozsony, Nagyszombat, Trencsén és ott a Vág folyó, amely Komárom mellett a Dunába ömlik, Nyitra és ott Besztercebánya néhány bányavárossal és arany-, ezüst-, rézbányákkal, továbbá Vác, Pest (Budával szemben), Eger, Kassa és Szepes néhány nem jelentéktelen városa; délen pedig Kalocsa, Bács, Szeged, a Tiszán túl Várad, Debrecen, a Rivulus Dominarum (Nagybánya) arany- és ezüstbányákkal, Csanád és a temesvári vár igen nevezetes prefektúrája, amely az ország prefektúrái között a harmadik helyet foglalja el, Szörény, ahol az egykor Traianus császár által épített híd nyomai ma is látszanak, és még másokat, amelyeknek ennél bővebb felsorolását a történetírói tömörség tiltja.

55. Maga a Tisza Titel körül, nem messze Péterváradtól, amely a folyó (Duna) innenső partján fekszik, a Dunába ömlik.

56. Azokon a hegyeken túl, amelyekről mondtuk, hogy a Kárpátoktól Szörényig húzódnak, Erdély van, amely valaha Dácia része volt.

57–116. mondat: Erdély, Mohács tája, mozgósítás, a Duna menti vonulás

A 84. mondatnál a kritikai apparátus (35. o.) szerint az A kézirat „tribus”-t ír „duobus” helyett.

57. Fővárosa Gyulafehérvár (Alba Iulia), amelyet vagy Julius Caesarról, vagy inkább a hunok egy Gyula nevű fejedelméről neveztek így; több igen nevezetes városa van, köztük Szeben, Brassó, Kolozsvár, Beszterce és még több más, amelyeket németek, akiket mi szászoknak nevezünk, alapítottak és laknak.

58. Ebben vannak a székelyek, vad és harcias nép, akik között senki sem nemes, sem paraszt, hanem mindnyájan azonos jog szerint számítanak, a svájciak mintájára.

59. Maga Erdély mindenben igen termékeny, főként arany-, ezüst- és más fémek, továbbá hegyi só dolgában; igen nemes lovakat nevel, borban bővelkedik, de nem olyan kitűnőben, mint Magyarország és Szlavónia.

60. Erdélyt két Oláhország övezi, a Havasalföld (Transalpina) és Moldva, az egyik a Dunához, a másik a Fekete-tengerhez közel; mindkettő Erdéllyel együtt Európának azt a részét foglalja el, amely egykor Dácia volt.

61. Így az egész Dunán túli (keleti) vidék, amely nemcsak a túlsó Magyarországot, hanem Erdélyt is a két Oláhországgal együtt magában foglalja, mindenfelől a Dunával, a Kárpátokkal, a Fekete-tengerrel és ismét ugyanazzal a Dunával van körülzárva.

62. És ennyi Magyarország általános fekvéséről; most hátravan, hogy valamivel részletesebben, de röviden szóljunk azokról a helyekről, amelyekre e háború egész ereje nehezedett.

63. Buda alatt a Duna partján lefelé haladóknak – néhány jelentéktelenebb falut és helységet nem számítva – Paks, azután Tolna következik, amely tizenhat magyar mérföldnyire van Budától, onnan Báta, Báta alatt a Duna partján fekvő Mohács.

64. Mohácstól jobbra a belső vidékeken Pécs városa van, amely e csapás előtt Magyarországon igen nevezetes volt, a Dunától négy vagy valamivel több mérföldre, a Drávától három [mérföldre] – a Dráva felé Siklóssal, a Dráván túl Valpó nemes váraival –; Mohácstól továbbá a Dráva folyóig négy vagy valamivel több mérföld van.

65. E hely fölött pedig, ahol a Dráva a Dunába torkollik, a [Dráva] túlsó partján van Eszék városa, és ugyanott egy városnak – abból az időből, amikor a rómaiak Pannóniákat birtokolták –, talán római coloniának a nagy nyomai, amely a Dráva torkolatától csak két mérföldnyire fekszik.

66. Azon a helyen, ahol Eszék van, a Dráva szűkre szorítva igen alkalmas híd építésére; ezt követték a mieink, amikor Nándorfehérvár elveszett: ott hidat építettek, amelyen a sereg átkelhetett.

67. Eszék után Erdőd van, a titeli prépostság vára, olyan hely, amelyet mindenfelől erdők öveznék, és amelyet kis munkával, a természet segítségével igen erőssé lehetne tenni; azután Baroh, Valkó, Zatha, és vele szemben Bács, amelyet említettünk, Magyarország másik metropolisa, síkságon fekszik, ahogyan a többi túlsó hely is, amely a Tisza és a Duna között van: sík és lapályos, ezért különösen alkalmas a jószág és a gulák nevelésére.

68. Zathától ugyanazon part mentén van Újlak, nemes várral rendelkező város; és ott nyílik meg először a boldog és szerencsés szerémi vidék, amely nemcsak az egész északon igen dicsért bornak, hanem mindennek, ami az emberi szükségletre tartozik, termő földje; egykor oly sok császárnak, sőt – ahogyan a római évkönyvek tartják – egy, a római főpapságra emelt embernek is anyja és dajkája volt, az egykori azonos nevű [Sirmium] város révén híres, amelynek nyomai ma is megvannak, mondják.

69. Csodálatos ott a helyek kellemessége, csodálatos a föld termékenysége, hihetetlen a levegő mérsékelt volta, ami onnan is nyilvánvaló, hogy ez a vidék az Adriai partjától csak három, legfeljebb négy napi járóföldre van.

70. Szerémségben az Újlaktól távozóknak elsőként Bánmonostor, a szerémi püspökség székhelye jön szembe, és mielőtt Péterváradra érnél, Kamanc nevezetes városa; ez alatt van Pétervárad városa várral, a kalocsai egyháznak alávetve; ezt a helyet Nándorfehérvár elvesztése után Nándorfehérvár helyett erősítettük meg; azután Zalánkemén és más nem nagy nevű városok következnek, amelyeket a törökök a korábbi nándorfehérvári csapás során leromboltak.

71. Innen, abban a szögletben, ahol a Száva a Dunába ömlik, Zimony vára van; e vár és Nándorfehérvár között van a Száva torkolata, és a torkolat másik szögletében az a Nándorfehérvár, amely oly sok, a török ellenséggel vívott nevezetes csata révén híres, amelynek már-már elfoglalt ostromától Hunyadi János, Mátyás király apja, Magyarország kormányzója, testvérével, Kapisztrán Jánossal egykor Murádot (Amurathem), a törökök császárát visszaverte, nevünk legnagyobb dicsőségével.

72. Ezt a várat mi Nándorfehérvárnak (Nandor Alba) nevezzük, némelyek Görögfehérvárnak (Alba Graeca) mondják, az ókoriak Taurinumnak hívták; ott fekszik, ahol Magyarország felé néz, meredek sziklán, alatta azonos nevű várossal, innen a Szávát, ahol a Dunával elegyedik, onnan a mellette elfolyó Dunát nézve le.

73. És ilyen Magyarországnak és azoknak a helyeknek a fekvése, ahol akkora vereséget szenvedtünk.

74. Mert Magyarország adottságainak előadásához – amelyekben, ha szabad igazat mondani, Európa minden tartományát felülmúlva bővelkedik – külön kötetre volna szükség; mi viszont fekvését, hogy láthatóbb legyen, a következő lapon (charta) az olvasók szeme elé akartuk adni.

75. A király tehát – hogy a tárgyhoz visszatérjünk – amikor megtudta, hogy a török csapatok már átkelnek a Száván, tartva attól, hogy azt legyőzve rögtön a Dráva partjaira és a már említett Eszék városa felé siet, hogy előtte elfoglalja, arra gondolt, hogy azt a helyet helyőrséggel tartsa meg; ezt a feladatot a nádorra bízta, aki akkor nem messze a Drávától a testvére várában tartózkodott; ő – bár a lábai betegek voltak – serényen vállalta.

76. Mivel azonban azok, akiknek meghagyták, hogy oda menjenek vagy csapataikat oda küldjék, a királyi parancsokat lassabban teljesítették, mint illett, a nádor, hiába próbálta véghezvinni, amit elkezdett, Budára jött a királyhoz, ahol azoknak a hanyagságát, akik nem akartak mellette megjelenni, bevádolva, utána a királynál maradt a király ellenség elleni indulásának társaként.

77. Körülbelül ugyanebben az időben a királyt titkos követ útján értesítette valaki, akinek az ellenség tervei és állapota ki volt kutatva (exploratus), hogy semmi sem volna tanácsosabb, mint ha az erdélyi vajda a havasalföldivel (mert úgy látszott, ennek hűsége is ki van próbálva [explorata] a király előtt ebben a tekintetben) vagy hátulról támadná meg az ellenséget, aki semmi ilyesmire nem gondol, vagy – ha az egyenesen a király ellen tart – egyesített erővel megtámadnák a minden védelemtől megfosztott Thrákiát; így ugyanis az történne, hogy az ellenség vagy a közepén szorulna meg, vagy legalábbis rákényszerülne, hogy a vállalkozástól elálljon és a saját területei védelmére visszatérjen.

78. Ez a terv először gyanús volt több okból, amelyeket hosszú lenne felsorolni; azután, amikor közölték az esztergomi érsekkel, az pedig helyeselte a tervet, utasítást kapott az erdélyi vajda Battyány Orbán által, akit éppen akkoriban Moldvába küldtek, hogy a dolgot teljesebben megismerve azt tegye, amit az ország érdekében inkább helyesnek ítél, és ha ezt hasznosabbnak tartaná, erejét és az erdélyiekét a havasalföldi vajdával együtt azokra a helyekre fordítsa; ez a dolog nagy részben oka volt annak, hogy a vajda nem tudott a csata idejére odaérni.

79. Míg ezek folytak, már elmúlt a tolnai gyűlésre kitűzött idő, és még senki sem hallatszott megérkezni arra a helyre, és úgy tetszett, hogy mindenki csak a királyt figyeli, és nem is jönnének előbb Tolnára, míg meg nem értik, hogy a király ott van.

80. Közben napról napra erősödtek a hírek a török további előrenyomulásáról, míg végül azt hallották, hogy miután átkelt a Száván, néhány útjába eső kastélyt lerombolva Péterváradot ostromolja, és azt a várat – mert a város csekély védelemmel bírt – a legkeményebben szárazföld felől és vízen támadja.

81. Ekkor végül a király – bár sem Csehországból, sem máshonnan még senki sem érkezett, és igen kevés csapat volt vele – nehogy úgy tűnjék, hogy a veszélyben bármit elmulasztott abból, ami tőle függött, július huszonnegyedikén kivonul Budáról, a Duna partja mentén lassan Tolna felé indulva, remélve, hogy közben mások is hozzá fognak érkezni.

82. Nem sokkal a király budai kivonulása előtt elküldték Somlyai Báthory Istvánt az erdélyi vajdához, hogy utasítsa őt: minden más tervet elvetve – mivel az ellenség érkezése ezt már megkívánta – egész erdélyi seregével siessen a királyhoz.

83. A királynak akkor, amikor Budáról kivonult, azokkal együtt, akik Mária királynéhoz és az esztergomi érsekhez tartoztak, mintegy háromezer lovasa és gyalogosa volt.

84. Azon a napon, amelyen Budáról kivonultunk, Sárkány Ambrus városkörnyéki birtokára (suburbanum) érkeztünk, amely két mérföldnyire van Budától (az A kézirat szerint: három); a helyet Érdnek hívják.

85. Ott a király elvesztette lovát, amely mind közül a legkedvesebb és legkiválóbb lova volt, hirtelen betegség ragadta el; ebből hihetetlen fájdalmat érzett, sokan balszerencsét jelentő előjelnek tartották.

86. Miután ott a király néhány napot időzött, és senki sem érkezett hozzá, ugyanazokkal a kis csapatokkal, amelyekkel odajött, tovább megy a szomszédos Erchy nevű faluba; ott is sok napot haszontalanul elfecsérelve – a főemberek közül egyedül Báthory András érkezett meg nem megvetendő csapatokkal –, a Duna partján Pentelére mentek; ez a hely is – amint Eszéknél mondtuk – egy római colonia ősi nyomait őrzi; itt az erdélyi vajda részéről Bási György jelent meg nálunk megbízatásokkal.

87. A megbízatások lényege ez volt: a vajda igen bizonytalan, mit kell tennie, azon sok különféle követ miatt, akik azokban a napokban hozzá küldettek; először néhány királyi levél érkezett hozzá, azután gyakori követek, köztük Horváth Gáspár is Vingártról, a király étkeinek asztalra tételére rendelt elöljáró (praefectus), akikkel megparancsolták neki, hogy menjen a királyhoz; azután Battyány Orbán jött, aki bizonyos terveket vitt neki arról, hogy a törököt hátulról támadják; végül Somlyai Báthory István jött, aki ismét a korábbi parancsokat ismételte meg, anélkül hogy nyíltan visszavonta volna azt, amit Battyány Orbán által üzentek; és így teljességgel bizonytalan, mit tegyen ennyi tervváltozás közepette, vagy e megbízások közül melyiket kell végrehajtania; mindenre kész, amit a királyi felség parancsol, de neki úgy tűnik, hogy az a terv sokkal üdvösebb, amellyel a királyhoz parancsolták; a másik – a törököt hátulról megtámadni – már késő, és ahogyan nagyon veszélyes, úgy megtétele is jóval nehezebb, mint korábban, még ha a legnagyobb mértékben hasznos volna is; mert a havasalföldi, akivel ezt tennie kellett, már kénytelen volt fiát, akit egyetlenegyként bír, túszul küldeni a török császár táborába.

88. Miután ezeket Bási Györgytől megtudta, a király onnan Földvárra (így nevezzük a Duna ugyanazon partján fekvő várost) – ugyanazon a napon, amelyen Bási urának megbízásait előadta – reggel elindult, és ott Györgyöt a tanácsba hívva megparancsolja neki, hogy éjjel-nappal, amennyire csak lehet, siessen a vajdához: tetszik a királynak a vajda terve, és az – mivel az ellenség betört az ország határai közé és ellene siet – hasznos is; ezért minden dolgot és más terveket félretéve a vajda az összes erdélyi csapattal és másokkal, akikkel útközben a király táborába jövet mindenhol találkozik, a királyhoz siessen, mindenkit, akit csak lehet, a királyi táborba vonszoljon, nemcsak nemeseket és katonákat, hanem földműveseket is.

89. Leveleket adnak az erdélyiekhez, adnak az ottani tartomány püspökéhez, Gosztonyi Jánoshoz, a királyné kancellárjához, adnak magához a vajdához is – György, mint mondta, ura akarata szerint tanácsolván –, olyan leveleket, amelyeket az mások mozgósítására könnyebben megmutathatott, a szokottnál élesebben írtakat, amelyekben hűtlenség büntetése alatt parancsolták neki, hogy éjjel-nappal a királyhoz siessen.

90. György Bási mellé küldik – hogy a dolog könnyebben és gyorsabban elintéződhessék – Statileo Jánost, élesszellemű és serény férfit, aki nem közepes műveltségű, Beriszló Péter egykori veszprémi püspök és tengermelléki bán – a béke és a háború művészeteiben híres férfi – nővérének fiát.

91. Ezek még nem távoztak el a királytól, és íme gyászos hír jött: Pétervárad – amelyet a mieink több napig férfiasan védtek – szinte az összes védő megölése után, miután a falat, amellyel a vár körül volt véve – igen ősi és ezért nem eléggé erős volt –, sűrű ágyúlövések a földre döntötték, az ellenség hatalmába került, és hogy onnan szárazföldön és vízen más közeli várak ellen, főként Újlak ostromára sietnek.

92. A király e hírtől megrémülve annál inkább sietni parancsolja azokat, akiket a vajdához küldött; azonkívül leveleket írnak minden irányba, követeket küldenek Szapolyai György szepesi gróffal, aki – úgy mondták – nem messze Székesfehérvártól ötezer emberrel volt, Battyány Ferenchez, Horvátország bánjához, Kristóf grófhoz, akiről már az a hír járta, hogy Ferdinándtól elmenve Horvátországba, apjához érkezett, hogy az onnan kapott fegyverekkel, lovakkal és saját katonaságával fölszerelve jöjjön a királyhoz.

93. Ehhez Macedóniai Lászlót megparancsolják, hogy sietve menjen Budára a királynéhoz; azt kérik a királynétól, hogy testvérét, Ferdinándot és annak távollétében Ausztria elöljáróit sürgesse, hogy a korábban kért segédcsapatokat minél hamarabb küldjék a királynak, és főként a hadi ágyúkat, amelyekkel az ellenség – úgy hallottuk – a legjobban fel van szerelve, nekünk pedig nem sok volt; azután hogy a királyné a cseheket is sürgesse és azokat a cseh csapatokat, amelyek felfogadására saját nevében és saját pénzén pénzt adott egy Megericio nevű embernek.

94. Levélben sürgetik Nádasdy Tamást, aki Ferdinándhoz volt küldve, hogy fáradozzék nála, előadva az ország és a király veszélyeit és főként Pétervárad elvesztését, nehogy a fejedelem – a királlyal kettős rokonság és a veszély közössége által is összekötve – a királyt ilyen nagy szükségben cserben hagyja.

95. Ugyanezt tenni parancsolják Nádasdynak a birodalom többi fejedelménél, akik akkor, amint fentebb mondtuk, Speyerben birodalmi gyűlést tartottak.

96. Eközben Tomori Pál még Pétervárad elfoglalása előtt – mivel a két ezer lovast, amely akkor egyedül volt vele, a legnagyobb vakmerőségnek ítélte ekkora ellenséges tömeggel szembeállítani –, a vár őrségében mintegy ezer gyalogost és néhány lovast hagyva, akikről mondtuk, hogy a vár ellenség elleni védelmében elpusztultak, átkelt a Duna másik partjára, ahol amennyire tudta, késleltette az ellenség gyorsaságát szárazföldön és vízen: volt ugyanis a Dunán hajós csapata is – azokból, akiket mi liburnistáknak, a mi nyelvünkön nazádosoknak (nazadistas) nevezünk –, nem csekély, az ellenséggel szemben mégis messze alulmaradó.

97. A király pedig, miután meghallotta Pétervárad elfoglalását, a Duna partja mentén attól a helytől, amelyet fentebb mondtunk, Paksra ment, ott két napot időzött – éppen az átváltozott Üdvözítőnek szentelt nap volt –, majd Tolnára érkezett, a sereg már valamivel megnövekedve, úgyhogy amikor Tolnára bevonult, mintegy négy vagy valamivel több ezer lovasa volt.

98. A Tolnára bevonuló király elé kijött a nádor, akit még a második táborból – amelyet Ercsiben tartottunk, mondtuk – előreküldtek Tolnára.

99. Amikor a király Tolnán tartózkodott, Magyarország majdnem minden részéből és tartományából – amelyeket mi vármegyéknek (comitatus) nevezünk –, az innenső és a túlsó Magyarországról egyaránt számosan összegyűltek.

100. Megérkezett Szapolyai György szepesi gróf is háromszáz vagy valamivel több nehéz- és könnyűfegyverzetű lovassal és mintegy ezerkétszáz gyalogossal; jelen volt a ciprusi Hannibal Carthaginensis is ezerháromszáz gyalogossal, akiket pápai pénzen fogadtak.

101. Jöttek más pápai gyalogos csapatok is, amelyek mind összegyűjtve négyezer gyalogost tettek ki, fegyverekkel és a katonák erejével ékesen felszerelve; és ebből a számból a lengyel Gnojnski – kiváló táborkijelölő (castrorum metator), s kifejezetten erre fogadott – vezetésével ezerötszáz lengyel, akik mindenben, amivel ez a fajta katona ajánlva szokott lenni, a többi gyalogságot messze felülmúlták.

102. Ugyanezen idő alatt jöttek a püspökök közül is néhányan: Várday Pál egri, Perényi Ferenc váradi püspök és még többen, püspökök is, világiak is.

103. Amíg Tolnán voltunk, szorgalmasan tanácskoztak, igen népes tanácsban, majdnem naponta az ország dolgairól, a király további előrehaladásáról és ismét a Dráva-átkelés megtartásáról, mivel a Száva és Pétervárad dolga már el volt intézve, és a török – a Duna menti összes kastély és vár bevétele után, miután Újlak várát is hatalmába kerítette – Eszék felé közeledik, úgy mondták.

104. Kijelölik tehát ismét azt, aki a Dráva-átkelőhöz menjen, hogy azt az ellenség előtt elfoglalja: ugyanaz a nádor, mint korábban; mellé rendelnek több főrangút, akik őt csapatokkal követik, akik közül némelyek, miközben megtagadták a királyi parancs végrehajtását, a saját kiváltságaikat és a bárók szokását hánytorgatva, hogy csak a király zászlói alatt harcolnak, ezt a vállalkozást is – tudniillik a Dráva védelmét – elmulasztották, bár a nádort ugyanaz a testi gyengeség akadályozta, mint korábban, semmilyen fáradságot nem utasított el.

105. Mikor őt, aki Mohácsig előrehaladt, a többiek, akiket küldtek, követni megtagadták – kiváltságaikra hivatkozva, amint mondtuk –, a király a népes tanácsban, ahol erről tárgyaltak, hirtelen haragra gerjedve így szólt: „Látom – mondta –, hogy mindenki az én fejemre hivatkozva (a király szavait ugyanis úgy közöljük, ahogy elhangzottak) a maga fejének keres mentséget és menekvést; én a személyemet és a fejemet azért vittem ezekbe a veszélyekbe, hogy azt ennek az országnak és a ti üdvötökért a sors minden kockázatának kitegyem.”

106. „Hogy tehát senki se legyen, aki az én fejemre hivatkozva mentséget hozhatna fel a gyávaságára, és ne is lehessen engem valamivel megvádolni, holnap a legjobb és legnagyobb Isten jó segítségével személyesen megyek veletek oda, ahová mások nélkülem nem akarnak menni.”

107. E szavak után – sokak tapsa, a jelenlevők mindegyikének pedig csodálkozása következett – megparancsolja, hogy a következő napra szóló indulás jelét fújják meg, noha néhányan, akik nem voltak tudatlanok afelől, mi veszély következhetik ebből, hiába ellenezték az ilyen indulást.

108. Tolnáról tehát a következő napon, annak a napnak az előestéjén, amely a mennybe felvett Szűz Anyának volt szentelve, Szekszárdra érkeztünk, onnan két táborozással Bátára.

109. Mivel az ellenség közeledése óráról órára erősödött, korábban elküldtek embereket, hogy a falvakon és helységeken szétszórt sereget egybegyűjtsék és Bátára hajtsák; elküldték Palinai György boszniai püspököt, a jogtudományról és életének feddhetetlenségéről híres férfit, hogy Tomori Pált ugyanide jönni utasítsa.

110. Mivel tehát Bátára mindenki összegyűlt, és az idő úgy látszott, megköveteli, hogy a sereg élére valamilyen vezért állítsanak – amit addig a napig nem kis kárral és kellemetlenséggel halasztottak –, a király, miután mindenki lelkét és szavazatát előbb egyenként titokban kikémlelte, és látta, hogy a nagyobb rész szavazata a szerzetes felé hajlik, őt Szapolyai György szepesi gróffal, a vajda fivérével együtt az egész sereg vezérévé nyilvánítja, bár nem mindenki helyeselte a vezérnek éppen a szerzetes kinevezését, néhányan elég nehezen is viselték, akikről azonban mindannyiukról később láttuk, hogy a mondott vezér iránt a legengedelmesebbek voltak.

111. Tomori azonban – amikor látta, hogy a király akarata felőle az, hogy a sereg vezetésének gondját mindenképp magára vegye – sokáig és sokat ellenkezett: hol a szerzetesi fogadalmat, hol tapasztalatlanságát és erejének alkalmatlanságát hozta fel ilyen teher viselésére; azt mondta, hogy a királyi felségnek sok híres férfija van a világi főrendek közül, akiknek e feladat sokkal jobban illene; megnevezte a jelenlévő nádort és a távollévő vajdát, mindkettőt nagy hadjáratokban és tisztségekben jártasat, és a sereg vezetésében mindenki másnál, akit Magyarország bírt, tapasztaltabbat, ezenfelül Szapolyai György grófot és Perényi Pétert, akik bár ifjak, mégsem híján vannak sem elmének, sem szolgálatnak, a hadviselésre sokkal alkalmasabbak nála; ő ilyen teherre alkalmatlan, mint aki ilyen háborút, amilyen akkor az ő felségét fenyegette, még szemmel sem látott soha, és ezt a terhet semmiképp nem vállalná, még ha a király a fejét vétetné is.

112. Ezeket és más hasonlókat – mind nyilvánosan, mind a király titkos beszélgetéseiben – sokszor hiába felhozva a király mindazonáltal őt nyilvánítja a háború vezérévé.

113. Hozzáveszi – amint mondtuk – György grófot, a vajda fivérét, aki maga is sokáig a legmakacsabbul tiltakozott e tisztség ellen; végül azzal a feltétellel egyezett bele, hogy mellé senki mást ne adjanak kollégául, mint Pál barátot (így mondta ugyanis), és hogy amikor a barát megérkezik, azonnal szabad legyen neki ezt a megbízást letenni; ezt könnyen megadták, mert már jóval korábban elrendelték, hogy Tomori Pállal és Kristóf gróffal együtt a vajda legyen e háború vezére, mert Zólyomi Miklós gróf beteg egészségére hivatkozva mentette ki magát.

114. Ezek megtörténte után a vezérek elindulnak, hogy a Mohács városa melletti tábor helyét kijelöljék.

115. Ez a város a pécsi püspökséghez tartozott, Báta és a Dráva folyó torkolata között, a Duna partján fekszik.

116. A Duna kevéssel Báta fölött két mederre szakad: a nagyobb a túlsó – síkvidéki – Magyarországot szeli át, a kisebb Bátát és Mohácsot mossa; mindkettő Mohács alatt egybefolyva szigetet alkot ott.

117–184. mondat: a mohácsi tábor, a haditanács, a csatarend

117. Mohács falu vagy város elég híres; körülötte mindenfelé hatalmas síkság van, amelyet semmi domb vagy erdő nem akadályoz; napnyugat felől ott van Pécs városa, amint mondtuk, e csapás előtt elég nevezetes; északról van mellette az említett Báta, keletről ott a Duna kisebb ága, délről négy mérföldnél nagyobb távolságra a Dráva folyó, amely és Mohács között részben szőlős dombok, részben mocsaras helyek vannak.

118. Ebben a térben is volt, nem messze Mohácstól, valamilyen inkább mocsaras víz, semhogy mocsárnak vagy folyónak lehetne nevezni; a helybeliek Krassónak hívják; ezen túl Tomorinak öt vagy hat ezer lovasa volt táborban, részben azokból, akik kezdettől vele voltak, részben azokból, akik később Perényi Péterrel és másokkal csatlakoztak hozzá; őket a király parancsára a Duna túlsó partjáról az innensőre vitte át, hogy a királyi sereggel egyesüljenek.

119. Miután tehát a tábor helyét a kollégájával Mohács mellett kijelölték, és Gnojnski előírása szerint gondosan ki is mérték, és mindenkinek kijelölték a maga állását, ő maga ismét a sajátjaihoz indul, akik azon a vízen túl voltak táborban, Perényi Péterrel, hogy azokat is, ha ezt el lehet velük hitetni, magával vigye a királyi táborba.

120. Mikor oda megérkezett, és a katonákat és a csapatvezéreket egybehívva előadta a király és ugyanígy a maga akaratát a tábor visszavezetéséről, akkor a katonák egytől egyig mind zúgolódtak és méltatlankodtak, hogy elvezetik őket az ellenségtől, akivel szembe kellett menni, akivel – ha férfiak volnának – erélyesen kézitusába kellene bocsátkozniuk; azt mondták, hogy a vezérek menekülésre, nem csatára gondolnak, akik ilyesmit tanácsolnak a királynak, a henyélésre és tétlenségre szokottak; jöjjön csak a király, és vigye velük együtt a fegyvert az ellenség ellen, a győzelem a kezükben lesz; ők kikémlelték (exploratum), hogy az ellenségnek ugyan óriási ereje van emberekben és ágyúkban, de a serege harcra alkalmatlan és fegyvertelen, alig minden tizedik vagy huszadik katonának van valamilyen fegyvere, amellyel ártani tudna; azt is tudják, mondták, hogy a törökök egykor erőteljes és legyőzhetetlen egész serege előbb Nándorfehérvár alatt, azután Rodosz ostrománál elpusztult; tegye csak a nagylelkű vezér a kollégájával, ami egy derék vezérhez illik, minden szerencsésen alakul; és szakítsa el a királyt és minden derék katonát a papok és a csatát kerülő többiek tétlen sokaságától, akik még magát a királyt is – aki egyébként lélekben és testben kiváló – gyáva szokásaikkal és tanácsaikkal megrontják és elpuhítják, és a legkiválóbb ifjúból önmagukhoz leghasonlóbbá igyekeznek tenni.

121. Míg ezek azokban a táborokban folytak, már Mohácsnál mindenki elfoglalta a táborban számára kijelölt helyeket, és sátrak alatt tartózkodott.

122. A király még a Macedóniaiak Újfalujában (Nova Villa Macedoniorum) – amely Báta és Mohács között van – tartózkodott kevesekkel, nem kis veszélynek kitéve, ha az ellenség, nem messze innen, észrevehette volna azt a csekélységet, amely a királynál volt; de a király sorsát a szerencse más időre tartogatta, amikor sokkal dicsőségesebben halhat meg a hazáért.

123. Közben a táborból hirtelen odarepül a király elé, aki aludt, a mély éjszakában Podmaniczky Mihály, a főurak küldötte, és biztos hírként hozza, hogy a törökök császára már átkelt a Dráván a csapatok nagy részével, a többit teljes sietséggel vezetik át; a küzdelmet semmiképp nem lehet tovább halogatni; kérik a főurak a királyi felséget, hogy minden késlekedést félretéve jöjjön hozzájuk a táborba, hogy az ellenséggel való csata megvívásáról tanácskozzék.

124. A király, miután megtudta, amit Podmaniczky hozott, és maga mellé hívta azt a néhány tanácsadót, akik vele voltak, tanácskozik, mit kell tenni ilyen riasztó és nehéz helyzetben.

125. A király elé jutott a vajda és Kristóf gróf tanácsa: mindkettő a követek által – akik nem sokkal korábban tértek vissza tőlük – elmarasztalta azok tervét, akik a királyt idő előtt az ellenséghez ilyen közeli helyre vezették; azt mondták, hogy a királynak vagy Budán kellett volna várnia, vagy valamely más, az ellenségtől távolabbi helyen megállnia, míg az ország összes ereje és segélye egybegyűlik, és buzdították a királyt, hogy legalább az ő megérkezésük előtt ne bocsátkozzék kézitusába az ellenséggel; a vajda azt is üzente Statileo János által, hogy vele Erdélyből olyan csapatok jönnek, amelyek számban és a katonák erejében is oly kiválóak, hogy a király bennük a győzelem főreményét helyezheti.

126. E dolgok tehát eszébe jutottak a királynak, és szeme előtt forogtak, azok is, amelyeket a tanács jelentett; ha annak nem engedelmeskedne, és valami kedvezőtlen történnék, különösen ilyen közeli ellenséggel és a harci hévtől lángoló katonákkal, látta, hogy az elhibázott dolog vagy az elmulasztott alkalom minden vádját egyedül őrá hárítanák.

127. E gondoktól aggódva elhatározta, hogy megtapogatja a főurak lelkét, vajon valamiképp rá lehetne-e venni őket, hogy legalább a vajdát és Kristóf grófot megvárják, és a tábort közben – ha az ellenség annyira szorongatna – biztonságosabb helyre áthelyezzék.

128. Elküldik tehát a táborba majdnem ugyanabban az éjszakai órában, amelyben Podmaniczky jött, a kancellárt, aki a királynál volt, hogy a főembereket – főként a háború vezéreit és az esztergomi érseket és a nádort, mert tudta, hogy a főurak és a köznép többi sokasága is ezek intésétől függ – a csata elhalasztására rávegye.

129. A kancellárnak meghagyják, hogy sorban idézze fel mindazt, amit a vajda és Kristóf jelentett a királynak, és tegye a szemük elé, milyen nyilvánvaló pusztulás fenyegeti az országot, ha a király ennyi főemberrel, Magyarország egész nemességének és hadinépének ilyen virágával ilyen nyilvánvaló veszélynek tenné ki magát.

130. Mert ha megtörténnék – amitől az ellenség sokaságát és felszereltségét a saját csekély létszámukkal összevetve nagyon is félni lehetett –, hogy a király elbukik, mi lenne akkor, ami az ellenséget feltartóztathatná vagy akadályozhatná abban, hogy egész Magyarországot kis fáradsággal birtokba vegye?

131. Azt is mondta, hogy sokkal hasznosabb volna talán – míg mások jönnek, míg a vajda az erdélyiekkel, a bán a szlavónokkal, Kristóf Horvátországból, a csehek a morvákkal és a sziléziaiakkal, és ha lennének még más segédcsapatok, amelyek érkeznének, meg tudnak érkezni –, a sereget valamely biztonságosabb helyre elvinni, vagy akár hátrább is, ha az ellenség erre kényszerítene, valamelyest vissza is vonulni; kevesebb csapás érné Magyarországot, ha az ellenség egészen Mohácstól Pozsonyig bejárná és tűzzel-vassal pusztítaná, mint ha olyan sereg, amelyben a király és a főemberek, nemesek és katonák oly nagy tömege van, egyetlen csatában megsemmisül; mert ezek elpusztulása után mi remény maradna az országnak?

132. A király viszont és annyi főember és ilyen katonaság épségben maradván, minden könnyebb lesz, különösen olyan királlyal, aki a vérrokonság és a kötelékek révén messze-széltében az egész keresztény világot átfogja.

133. Mikor ezeket a kancellár, ahogyan meghagyták neki, ugyanazon az éjszakán előbb a főembereknek – az egyes főurakat éjjel külön-külön felkeresve –, azután az egész tanácsnak előadta, éppen annyit sem ért el, mintha semmit sem jelentettek volna nekik; annyira el voltak foglalva mindnyájuk lelkei részben a győzelem hiú reménye miatt, a viadalra áhítozva, részben a csatától való eltanácsolás miatti félelemtől, hiszen látták, hogy a katonák lelkét ennek vágya lángra lobbantotta.

134. A király tehát első hajnalon a táborba érkezett, és mivel Budáról még nem érkeztek meg a hajók, amelyek a sátrakat és az egyéb, a táborban a királynak szükséges dolgokat hozták, a városka mellett álló püspöki házba szállt meg, hogy ott is megkísérelje azt, amit a kancellár által nem sokkal korábban hiába kísérelt meg.

135. Egybehívják tehát a királyhoz az összes rend és nemzet összes tanácsosát; e tanácsban a katonai rendből is sokan részt vettek, és a csehek és morvák közül is azok, akik a többieket megelőzték.

136. Gondosan tárgyalnak a tanáccsal és a katonai renddel arról, mit kell tenni, mivel senki sem volt még jelen azok közül, akiket Erdélyből, Szlavóniából, Horvátországból, Csehországból, Németországból vártak, akik közül a legtöbbről biztos remény volt, hogy rövidesen megérkezik; az ellenség viszont közel volt, legfeljebb két mérföldnyire a királyi tábortól, és a csatát talán semmiképp sem fogja halasztani: mit tanácsolnak a királynak – áthelyezzék-e a tábort máshová a csata halasztásának kedvéért, amíg azok, akiket vártak, megérkeznek, vagy a háború szerencséjét kell az ellenséggel próbára tenni?

137. Jelen volt e tanácskozásokon Tomori Pál is, akit az előző éjszaka másik táborból éppen emiatt hívattak, és mivel a csata megvívásától nem tűnt idegenkedőnek, a király csodálkozva, mi reménnyel van eltelve, és hogy őt is ettől a szándéktól eltántorítsa, az egész tanács előtt megparancsolja, hogy kérdezzék ki őt először a sajátjai, azután az ellenség számáról: mert ezt is ő tudta jobban, ez inkább neki volt ismeretes, mint bárki másnak, a gyakori kémek és szökevények révén, akik szüntelenül hozzá jöttek.

138. Az elsőre azt felelte, hogy mind a királyi, mind a saját táborában (mert – amint fent mondtuk – meg voltak osztva) az ő megítélése szerint nincs húszezer fegyveresnél több; az ellenség táborában pedig – mondta – biztosan tudja, hogy mintegy háromszázezer ember van.

139. Mivel ez a dolog és a mieink akkora egyenlőtlensége az ellenséggel mindenki lelkét erősen megdöbbentette, hirtelen hozzátette ő, hogy az ellenséget azért mégsem kell nagyon félni, mert az a sokaság nagyrészt fegyvertelen és harcra alkalmatlan.

140. Mikor a király ismét sürgetve kérdezgette, hány ezret hisz az ellenségből harcra alkalmasabbnak és válogatottabbnak, azt felelte: hetvenezret.

141. Ez a szám is úgy látszott, hogy a mi seregünket a lehető legmesszebb túlszárnyalja, különösen mivel ugyanő azt is mondta, hogy a nagyobbfajta hadi ágyúk száma háromszáz fölött van.

142. Ezeket azonban hosszan és sokat megtanácskozták, és mivel mind a szerzetes tanácsa, mind majdnem mindenki lelke – kivéve néhányat, akik nem tudom, miféle hiú félelemtől vezetve nem merték nyilvánosan kimondani, amit éreztek – már önmagában a csata eldöntése felé hajlott, hirtelen, e tanácskozások közepette megérkeztek a másik táborból küldöttek, akik – miután bebocsátották őket a tanácsba – azt mondták, hogy azok nevében, akik a másik táborban voltak, megbízásuk van mind a királyhoz, mind a tanácshoz.

143. Így előbb egyedül a királlyal beszéltek meg egy titkos kamrában, azután onnan ugyanazzal a királlyal kijőve gondosan figyelmeztették a tanácsot a saját embereik nevében, hogy ne tántorítsák el a királyt az ellenséggel való csatától: ők az ellenség erejét, bár számosak, teljesen kikémlelték (exploratas); a győzelem a kezükben van, csak éljenek a szerencsével, amelyet Isten nekik kínált; jöjjenek hát a királlyal, és Isten jó segítségével egyesítsék táborukat az övéikkel, amely közelebb van az ellenséghez és alkalmasabb a megtámadására; ha pedig valaki mást próbálna a királlyal elhitetni, azok számára kész a pusztulás, és azt állították, hogy – ha táborainkat az övékhez minél hamarabb nem közelítjük – ők az ellenség oldaláról (ab hoste) fognak jönni ellenünk.

144. Mikor ezeket maguk a hadi tanácskozások közepette a király és a tanács előtt előadták, még azokat is, akik józanabb tanácsokat követtek, ilyen kegyetlen fenyegetéssel megfélemlítve, elhatározzák a csatát, miután semmi remény sem volt rá, hogy sem a vajda, sem Kristóf, sem a csehek a csata idejére megérkeznek.

145. Egyedül Horvátország bánja, Battyány Ferenc, aki már nem messze volt Pécstől a szlavón csapatokkal, kecsegtetett azzal, hogy két-három napon belül megérkezik, ami utóbb úgy is történt.

146. Voltak, akik a tanács elbocsátása után is erősen rosszalták a csata ilyen elhamarkodott megkezdésére vonatkozó terveket.

147. Volt a többiek között Perényi Ferenc váradi püspök, kedves szellemű ifjú, és olyan választékos írásmóddal megáldott, hogy a mieink közül ezen a téren senkit nem merek elébe helyezni, legfeljebb talán Szalaházy Tamást, a veszprémi püspököt, különösen ha az elme művelésére annyit fordított volna, amennyit a henyélésre és azokra a dolgokra, amelyekben a nemesebb ifjak nagy saját és a haza kárára többnyire az időt elpazarolni szokták; ő tehát, mintegy előre tudva azt, ami nem sokkal később következett, a király előtt – nem a jelenlévők mindnyájának csodálkozása nélkül – azt mondta, hogy azt a napot, amelyen harcolni kellene, ha már így tetszik, a Krisztus vallásáért Tomori Pál testvér vezetésével megölt húszezer magyar vértanú napjává kell szentelni (hiszen a sereg ezt a számot még nem haladta meg), és az ő – ahogy nevezik – szentté avatásukért a kancellárt, ha életben marad e háború után, Rómába kell küldeni, mint aki a pápának és a legfőbb atyáknak a római követségei miatt jól ismert.

148. Bárcsak tévedett volna ebben az a jós!

149. De lesznek talán, akik a mieink merészségét fogják vádolni, akik ilyen vágyakozva követelték ezt a csatát, és ezt vagy vakmerőségnek, vagy előrelátás hiányának fogják nevezni; akik, látom, most sem hiányoznak.

150. De azok nem tudják, hogy sok oka volt annak, ami a legbölcsebb és legnagyobb hadvezéreket is könnyen ugyanerre késztethette volna, és mindenekelőtt a katonák csodálatos és hihetetlen, szinte végzetszerű hevülete és az általában mindenki lelkében élő biztos, kétségbevonhatatlan győzelmi remény, ezenfelül Tomori Pálnak az ellenséges sereg nagy részével folytatott bizonyos titkos tervei is: azokkal tudniillik, akik vagy maguk keresztények voltak, vagy keresztény szülőktől születtek, és akik az ellenségnél a hadi ágyúk gondját viselték, részben német, részben olasz származásúak.

151. Sőt még ez is hozzájárult: hogy az ilyen közeli ellenségtől a visszavonulás nem látszott elég biztonságosnak, főként mivel az ellenség lovainak gyorsasága miatt semmire sem alkalmasabb és készebb, mint a hátrálók üldözésére.

152. A csata tehát ilyen módon elhatároztatván, gondoskodnak azokról, amelyek a csatához tartoztak.

153. Mindenekelőtt Tomori a saját táborába indul, amelyről mondtuk, hogy közel volt; ott nehezen éri el övéitől, hogy kissé hátrább vonuljanak és engedjék magukat a királyi sereggel egyesíteni.

154. Így a következő napon a mi táborunk az övékkel nagyjából fél mérföldnyire Mohács alatt (infra) egyesült, úgy azonban, hogy ott sem keveredtek a mieink velük, hanem kis köz maradt a mi és az ő táboruk között.

155. Ugyanebben az időben Budáról hajók érkeztek, nagyobb és kisebb hadi ágyúkkal, továbbá lőporral és más, a csatához szükséges dolgokkal tele, és kilenc hadigépet is hoztak, amelyeket a bécsiek küldtek.

156. Jöttek Thurzó Elek mintegy kétszáz gyalogosa is néhány hadigéppel, mert ő maga a veszprémi püspökkel Budán maradt a királynénál; e kettőt az ő védelmére és szolgálatára rendelték, később a menekülésének is kísérői voltak, és mind a mai napig a királyné szolgálatában maradtak.

157. Jelen volt Horvátország bánja is a vasárnapon, amely a csatát megelőzte, igen választékos csapatokkal; mintegy háromezer lovas volt, és nem túl sok gyalogos; vele jöttek Tahy János, Bánffy János és néhány más a szlavóniai királyság főemberei közül.

158. Másnap reggel – miközben a király a csatarendet állította (mert azon a napon is azt hitték, hogy az ellenség csatára fog leszállni) – megérkezett Erdődi Simon zágrábi püspök fivérével, Erdődy Péterrel, hétszáznál több lovassal, férfiakkal, lovakkal, fegyverekkel illően felszerelve.

159. Ugyanebben a pillanatban érkezett Aczél István mintegy háromszáz lovassal, akiket Bornemissza János küldött a királynak segítségül néhány ezer arannyal – az apa utolsó ajándéka nevelt fiának.

160. Ugyanazon nap estéje felé jött Szerecsen János két ezernél több gyalogossal, akik a Dráva mellett élnek és kiváló nyilasoknak számítanak, részben a saját, részben a pécsi káptalan birtokain összegyűjtötteket vezetve; érkeztek még mások is, igen sokan, azon a három napon belül, főként azok, akik közel voltak, és köztük Móré Fülöp pécsi püspök és fivére, Móré László.

161. Mindezeket egybegyűjtve mintegy huszonnégy vagy huszonötezer ember lett, mert a hajós csapatokat, amelyek szintén ugyanazon a helyen voltak, abban a háborúban nem használták, miközben a császár a maga oly népes és hatalmas, háromszázezer fős seregével csak két mérföldnyire volt.

162. Azt a három napot, amely a csatát megelőzte, részben a csata előjátékaira fordították, amelyek folyton folytak, mindig inkább az ellenség, mint a mieink kárára, részben azzal tanácskoztak, hogyan és hol kell az ellenséggel megütközni, milyen módon kell a csatasort felállítani, hol álljon a király a csatarendben, hol a lovas, hol a gyalogos, hol kell elhelyezni az ágyúkat – amelyekből mintegy nyolcvan volt, az ellenségesekkel semmiképp nem összemérhetők.

163. Még azelőtt gondosan vitatkoztak a király személyéről: voltak, akik azt javasolták, hogy néhány ezer válogatott emberrel távol a csatasortól álljon, ezt azonban a sereg semmiképp nem tűrte volna, mert azt akarták, hogy a király a szokás szerint részt vegyen a csatában.

164. Felvetették azt is, hogy a király helyett a királyi fegyverzetet valaki más öltse magára, de ezt is úgy látták, hogy nem lehetne a sereg óriási tiltakozása és megrémülése nélkül megtenni.

165. Végül tehát elhatározták, hogy – mivel a csata elég kétesnek látszott – legyenek, akik a király megmentésének gondját viselik: ha valami súlyosabb történnék, és látnák, hogy a király és a csatasor együtt úgy ingadozik, hogy helyreállíthatóságához már nem lehetne remény, a csata közepéből kiragadva elvezessék.

166. Ezt a gondot Ráskay Gáspárra, Török Bálintra és Kállay Jánosra bízták, három kiváló férfira, akik a királynak minden vita nélkül leghűségesebbjei voltak; ehhez gyorsabb lovakat is elhelyeztek, amelyeket a király, ha a szükség úgy kívánta, a menekülésben használhatott.

167. De hogy visszatérjünk a csatarend felállításának módjára: nem kevesen voltak – köztük Gnojnski –, akik azt tartották a legcélszerűbbnek, ha a csatasort mindenfelől kocsikkal vennék körül, amelyekből a királynak a legtöbb volt, és így mintegy sáncok és védművek között folyna a harc; mert azt mondták, hogy így az ellenség nem tudna olyan könnyen körülkeríteni minket, amitől nagyon kellett tartani.

168. Helyeslik a csatarend e formáját Radics Bosics és Bakics Pál, akik közül az utóbbi azt mondta, hogy Szulejmán által az ellenséggel vívott három szabályos csatában részt vett.

169. E véleményhez tehát csatlakoztak (itum est pedibus in hanc sententiam), és ennek gondját Gnojnskira és néhány másra bízták, azonban később, mint kellett volna, és csak azon az estén, amelyet követő napon megvívták a csatát az ellenséggel, és így ez a dolog is, mint sok más, el lett hanyagolva.

170. A csatasort azon a napon, amelyen megvívták a csatát – ez augusztus hónap huszonkilencedik napja volt, a lefejezett Szent Keresztelő Jánosnak szentelt nap –, azoknak a véleménye szerint, akiket nem sokkal korábban megneveztünk, úgy tetszett felállítani, hogy a lehető legszélesebbre kiterjesszék; ebben főként az volt a szempont, hogy ne kerítsen körül minket az ellenség.

171. Azután az egész sereg két csatasorra (agmen) oszlott.

172. Az első csatasorban a háború vezérei nem meghatározott helyen voltak, hanem ahol a helyzet kívánta; jobb szárnyát a horvát bán Tahy Jánossal, a bal szárnyat – amelyet az erdélyi vajdának jelöltek ki, ha jelen lehetett volna – Perényi Péter vezette.

173. Ebben az első csatasorban több főember is volt, köztük Pálóczi Antal, Homonnay Ferenc, Perényi Gábor, Széchy Tamás, Báthory András, Cibak Imre és többen mások.

174. A hadi ágyúkat közvetlenül az első sor mögé (post principia) helyezték.

175. A második csatasor, vagyis az a hadrend, amelyet mi „állónak” (stataria) nevezünk, amelyben a király volt, inkább lovasságból állt, igen kevés gyalogosa volt az oldalakon.

176. E csatasor és az első között nem volt más, csak egy kődobásnyi tér.

177. Ebben a csatasorban a király sora előtt háromsoros rend állt, nagyrészt királyi kamarásokból és bárókból összeállítva, vezetőjük Tarczay Miklós volt, keze által is serény (manu promtus) és a király iránt rendkívüli hűségű férfi; ott volt a királyi udvar mindkét elöljárója (aulae regiae praefectus), Korlátköy Péter és a lengyel Trepka András, ott volt Slik István, a cseh, más csehekkel és morvákkal, és ezek a király előtt a királyhoz legközelebb álltak.

178. Ezt a három sort követte a királyi sor, és annak a sornak a közepén maga a király, tudniillik: „Szellemében, külsejében és erényében istenséghez hasonló, a haza reménye és a királyok dísze, ha a végzet engedte volna.”

179. A király jobbján álltak az esztergomi és a zágrábi főpap (mert az egri addig Bátáról Budára volt küldve); a zágrábi után a váradi, a pécsi, a szerémi; a főpapok közül ugyanis kettő, a győri és a váci, bal oldalra volt helyezve; a kancellár után a nyitrai, a boszniai, a fehérvári prépost és ezután a királyi titkárok és kamarások.

180. A bal oldalon a király mellett a nádornak hagytak helyet, aki – bár lábaiban beteg volt és alig ült lovon – mégis hol az első, hol a második csatasorban a legszorgalmasabban forgolódott.

181. A bal oldalon tehát, mivel a nádor távol volt helyéről, a király mellett voltak néhány báró és az a két főpap, akikről mondtuk; a király hátához tapadtak Czetricz, Majláth és Horváth, a királyi istálló mestere (stabuli regii magister).

182. A főemberek után hasonlóképpen azok voltak, akiket mindegyikük a maga testének védelmére inkább megbízhatónak és derék embernek választott; ezekhez csatlakozott a király és a főemberek után a páncélos lovasok igen szép csapata, ezer vagy valamivel több páncélost foglalva magában, mert a fajta többi lovasa az első csatasorban szét volt szórva.

183. E csapat közepén volt a király zászlaja, amelyet Drágffy János országbíró (iudex curiae) – ami a király után a harmadik világi méltóság – tartott.

184. Ezt az „álló” (stataria) csatasort körös-körül könnyűfegyverzetű lovasok övezték, és gyalogosok is az oldalakon, amint fentebb mondtuk.

185–253. mondat: a csata, a király halála, a pusztítás

185. Annak [a csatasornak] a jobb oldalán a főpapok és a titkárok mögött azok a hárman voltak, akikre – mint mondtuk – a király testének védelmét bízták.

186. A hely, ahol a csatasort felállították, egy mérföldnyire esett Mohácstól, a mellette elfolyó Dunától fél mérföldnyire.

187. Azon a helyen – amint fent is mondtuk – hatalmas és széles síkság volt, amelyet sem erdők, sem bozótok, sem vizek, sem dombok nem akadályoztak, kivéve, hogy balra, e hely és a Duna között volt egy mocsaras és iszapos víz (aqua palustris et limosa), sűrű náddal telve, ahol azután sok halandó elpusztult.

188. Velünk szemben egy domb húzódott hosszan, bizonyos mértékben színház alakjában, amelyen túl a törökök császárának tábora volt; a domb legalján, a lejtő alján egy mérsékelt nagyságú falu volt templommal (pagus modicus cum templo), e falu neve Földvár; ott voltak elhelyezve az ellenség gépei.

189. Ezt a helyet mi később, a csata vége felé, saját szemünkkel láttuk megtelve ellenséggel, főként a janicsárokkal, ahogy hívják őket, akik mindazt, ami e falu kunyhóin túl volt, hosszú sorban elfoglalták; később kiderült, hogy közöttük volt a császár is.

190. Az ágyúk úgy voltak ott elhelyezve, mintha valamilyen völgyben, ezért a mieinknek messze kevesebbet tudtak ártani, mint ha síkon lettek volna, és több rémületet okoztak, mint kárt.

191. Miután a csatasort ezen a helyen, ahogy mondtuk, ilyen módon és azon a napon nem sokkal napkelte után felállították (a nap fényes és igen derült volt), a nádor kivezette a királyt arról a helyről, amelyet számára kijelöltek, és körülvezette az egész seregen – ezt három nappal előbb is megtette –; a jelen lévő királyt – akiről néhányan kételkedtek – mindenkinek kézzel mutatva mondta, hogy kész minden végsőt és a halált is elszenvedni a hazáért, a legjobb és legnagyobb Isten, Krisztus szent vallásáért, feleségeikért és gyermekeikért.

192. Viselkedjenek hát ők is mint a legderekabb férfiak, emlékezzenek, hogy magyarok, és azokra, akik – maguk is gyakran, és hajdani elődeik, azok a híres hősök, a keresztény köztársaság legderekabb védelmezői – annyi dicső győzelmi jelet szereztek éppen attól az ellenségtől, amellyel most harcolni készülnek; nincs mit az ellenség sokaságától félni, mert a győzelem nem a sokaságban, hanem a katonák erejében rejlik; maga Isten is felülről megjelenik majd azoknak, akik az ő szent vallásáért harcolnak; az ő kezükbe van téve – mondta – nemcsak a haza, amelyet az ellenség elfoglalni jött, hanem az egész keresztény köztársaság üdve.

193. Miután ezeket és más hasonlókat a nádor, és vele együtt a király is, valamennyi sor mellett végiglovagolva elmondták, a király visszatért helyére és rendjébe.

194. Azután a nap nagyobb részét az ellenség várásával töltöttük, aki – nem túl sok embert előreküldve, akik könnyű csatározásokat és a háború előjátékait folytatták a mieinkkel – maga még a dombok mögött tartotta magát; kétséges volt, hogy vajon a mieinket azokra a helyi szorulatokra akarja-e vonni, vagy a csatát másnapra halasztva azon az éjszakán a táborban hirtelen megtámadva eltipor minket – amit a katonák és ágyúk bőségével, amellyel bővelkedett, nem volt nehéz megtenni –, vagy inkább a csata hosszú várásával fárasszon ki minket.

195. Bármit követett is ebben az ellenség – mert erről nekem semmi sem ismeretes –, bizonyosan majdnem egész azon a napon bizonytalanságban tartott minket.

196. Mikor így bizonytalanságban és várakozásban voltunk, megjelent már a nap esteledő hajlásakor az ellenség egy csapata a völgyön át, amely nekünk jobbról a dombok alatt terült el, csendben haladva, és csak a lándzsák hegye árulta el.

197. A szerzetes tehát – úgy gondolva, ahogy az volt, hogy azok vagy a mi táborunk kifosztására, vagy hogy minket körülkerítsenek, tartanak – az első csatasorból a királyhoz repülve megparancsolja, hogy Ráskay Gáspár a másik kettővel, akikről mondtuk, hogy a király testének védelmére rendelték őket, menjen kikémlelni (ire exploratum), mit forralnak azok, és hogy őket, ha tudják, a megkezdett útról eltérítsék.

198. Ő nem feledkezve meg arról, hogy korábban mit bíztak rá a király őrzése tekintetében, amennyire illendően tehette, elhárította ezt a megbízást; végül, amikor látta, hogy a szerzetes erősködik, és a király nem mond ellent a szerzetes parancsának, nehogy – amit nem kis okból tett – gyávaságnak vagy félénkségnek vegyék, megsarkantyúzza lovát, és oda, ahová küldték, társaival és a rá hallgató lovasok egész csapatával siet, azzal a reménnyel is, hogy nem látszott kétségesnek, hogy arra az időre, amikor a királynak a munkájára szüksége lesz, onnan könnyen vissza tud térni.

199. Miután ezek oda, ahová mondtuk, elindultak, még bizonytalan volt, hogy az ellenség azon a napon lehetőséget ad-e a harcra, és délután körülbelül a harmadik óra volt.

200. Nem hiányoztak a főemberek közül sem, akik – megunva az ilyen hosszú várakozást – azt javasolták, hogy a visszavonulás jelét fújják meg és térjenek vissza a táborba.

201. Mikor ezt a szerzetes észrevette, hirtelen a királyhoz repül, int, hogy a csatát semmiképp nem szabad halasztani; kisebb veszély most az ellenséges csapatok egy részével, mint másnap az egész sereggel megütközni; a győzelemben nem kell kételkedni.

202. E szóra a király rögtön megparancsolja, hogy fújják meg a jeleket, és a harsonák zengésével és a dobok hangjával egyszerre kiáltás, vagy inkább ének támad a mieink részéről, akik szokás szerint a megváltó Jézus nevét hívják.

203. És ugyanakkor láttuk, hogy az ellenséges csapatok óriási tömege arról a dombról, amely velünk szemben állt – ahol a törökök császára is volt –, fokozatosan leereszkedik.

204. Ekkor tették csak a király fejére a sisakot; abban az időben nagy sápadtság jelent meg az arcán, mintha a jövendő rosszat előre érezné.

205. A harci jel megadása után férfiasan megütköztek az ellenséggel azok, akik az első csatasorban voltak, a mi ágyúink is mind elsültek, az ellenségnek azonban csekély kárára.

206. Sokkal hevesebb harc támad, mint amilyet a mieink száma indokolna; többen esnek el az ellenségből, mint a mieinkből, míg végül – a mieink igen erősen harcolván – az ellenség hátrálni kezdett, vagy a mieink rohamától kényszerítve, vagy hogy minket az ágyúk helyei felé vonjon.

207. És hirtelen a királyhoz repül Báthory András: az ellenség hátat fordít, a győzelem a miénk, előre kell lépni, és a menekülő ellenséget üldöző mieinket segíteni kell.

208. Sietünk tehát sík és egyenetlen terepen át (per aequa et iniqua); de amikor arra a helyre értünk, ahol nem sokkal korábban harcoltak, ott sok mieink, még több ellenség holttestét láthattad volna a mezőkön fekve, és néhány félholtat és még lélegzőt.

209. Közben, miközben a mieink az ellenségre nyomultak és vele bátran harcoltak, a királyi csatasor ugyanoda sietett, olyan gyorsan, ahogy a páncélos katonaság siethetett; a jobb szárny kezdett meginogni, és annak a szárnynak a legtöbbje menekülni kezdett, az ágyúktól megrémülve – gondolom –, amelyeket az ellenség akkor kezdett először lőni; ez a dolog és a golyóknak a mi fejünk fölött – a királynál lévőkén is – már átrepülő sűrű csapásai nem csekély rémületet kényszerítettek mindenkire.

210. És éppen akkor a király a mi sorunkban nem volt látható: vagy előrehaladt azokba az előbbi sorokba, amelyekről mondtuk, hogy előtte voltak (mert korábban úgy határoztak, hogy a király ne álljon ugyanazon a helyen), vagy a csatából kiragadták azok, akikről mondtuk, hogy mögötte voltak – mert mindkettő megtörténhetett.

A 209–210. mondat az 1581-es nyomtatott szövegben. A hely Johannes Sambucus 1581-es frankfurti Bonfini-kiadásának függelékében a 771. oldalon áll (Antonii Bonfinii Rerum Ungaricarum decades quatuor cum dimidia … Appendix). A nyomtatott szöveg betűhű átírása alább olvasható.

[eo]dem, quantum à cataphracto milite properari poterat, properãte: inclinari cornu dextrum cœpit, & plerique ex eo cornu fugam capeſſere, tormentis (credo) quæ hoſtis tunc primùm iaculari cœperat, exterriti: quæ res, & globorum iam noſtris etiam, qui penes regem eramus, capitibus ſuperuolantium, crebri iactus, non parum terroris omnibus incuſſerunt: & eo ipſo tempore rex in ordine noſtro non comparuit, ſiue priores illos ordines, quos ante ipſum diximus fuiſſe, progreſſus, (quod antea ita erat ſtatutum, ne rex in eodem loco ſtaret) ſiue ſublatus ex acie ab his, quos ei poſt tergum fuiſſe diximus. nam vtrunque fieri potuit.

211. Nem hiányoznak azok, akik azt mondják, hogy a saját csatasorának előbbi sorain átkelve egészen az élvonalig (principia) előrehatolt, és ott férfiasan harcolt az ellenséggel, amit én sem állítani nem merek, sem nyíltan tagadni.

212. Az bizonyosan ismeretes előttem, hogy ő akkor távol volt a mi sorunktól és a maga helyétől, amikor az ellenséges ágyúk dörögni kezdtek, és amikor a jobb szárnyból a menekülés megkezdődött.

213. Másodszor ugyanabból a sorból majdnem ugyanabban az időben, mint a királyt, észrevettük, hogy hiányzik az esztergomi érsek és néhány más, a királyhoz közel álló.

214. Én a király elvesztésének bűnét sem azokra nem merném hárítani, akiket mellé őrzőknek rendeltek, sem azokra, akik őt esetleg idő előtt kivonták a csatából, hanem a mi valamely szerencsétlen sorsunkra, hogy a király elvesztése után nemcsak azt kellett elszenvednünk, amit a külső ellenségtől szenvedtünk, hanem belső viszályok és pártoskodások is hánytorgattak minket egy másik király elhunyt helyére való állítása miatt, mivel a mi vétkeink még ezeknél is súlyosabbat érdemelnek.

215. Mert tudjuk, hogy mindkét [csoport] a királynak leghűségesebbjei és a király üdvének leglelkesebb pártfogói voltak.

216. Mert ami azt a három embert illeti, akiket a király testének őrzésére rendeltek, az ismeretes, hogy az ellenségtől, akinek megfékezésére elküldték őket, nem tudtak előbb visszatérni, mint hogy az egész csatasorunk menekülésbe fordult, miközben egyiküket el is fogták, és ugyanott kiszabadították.

217. Ezt annál nehezebb lélekkel gondolom viselendőnek, mert valaki – e tárgyról közzétett beszédében is, ha az beszédnek nevezhető – a mieinket a saját királyuk elhagyóinak nevezni merészelte, hamisan.

218. Vajon el kell-e őket mondani a király elhagyóinak, akik neki a jó és leghűségesebb alattvalók minden szolgálatát megadták, akik majdnem mind ugyanazon a mezőn feküdtek (in eodem campo iacuerunt), amelyen a király feküdt (in quo rex iacuit), halálukkal is tanúsítva, mennyire hűek voltak királyukhoz, mennyire szerették a hazát?

219. De ugyanaz a kiváló történetíró, aki ezeket írja, és aki annyi gyalázkodást szór a mi nemzetünkre, e csapás történetét is úgy írta meg, hogy szégyellem, hogy ily szemtelenül merte közkézre adni a számára ismeretlen dolgot.

220. De térjünk vissza tárgyunkhoz.

221. Mivel a király serege a mondottak miatt erősen megzavarodott és menekülés felé hajlott, mégis sokáig harcoltak még azután is, de már nem azon a szélesebb síkon, hanem maguk az ágyúk előtt, amelyek oly közel voltak hozzánk, hogy nem voltak tőlünk tíz lépésnél távolabb, míg végül nemcsak a rémülettől, hanem az ágyúk füstjétől is – amely mindent betöltött és a látást is akadályozta – a sereg nagy része kényszerült leereszkedni a völgybe, amely azokhoz a mocsaras vizekhez csatlakozott, miközben a többiek még az ágyúk előtt férfiasan harcoltak.

222. Mikor pedig azok is, akik a völgybe visszahúzódtak, ismét visszatértek a csata helyreállítására, és az ágyúk ereje és a füst már semmiképp nem látszott tovább elviselhetőnek, a sereg nagy részének menekülésbe szóródása után ők maguk is menekülni kényszerültek.

223. A menekülést tehát egytől egyig mind megkezdik, ahol kinek a legközelebb volt, és főként azokon a helyeken át, amelyeken nem sokkal előbb ujjongva és győzelmi reménnyel telve jöttünk, és a tábor helyein át, amelyeket addig az ellenség úgy kifosztott és szétszórt, hogy csak nyomaik maradtak, és mindenük tele volt azoknak a holttestével, akik a táborban maradtak.

224. Az ellenség, látva a mieink menekülését, vagy cselt sejtve mögötte, vagy a csatától kifáradva sokáig a saját csatasorán belül tartotta magát, és csak az éjszaka sötétjének közeledtekor – addig semmiképp – kezdte üldözni a mieinket.

225. Ez a körülmény, és hogy nem sokkal utána az éjszaka igen heves esőzésekkel következett, sok halandónak lett üdvére.

226. A szabályos küzdelem (iustum certamen) körülbelül másfél óráig tartott.

227. Többen is elpusztultak abban a mocsári örvényben (illa palustri voragine); a király teste ugyanis – akiről némelyek azt mondták, hogy ő maga is ott veszett –, utóbb egy meredek földhasadékban (hiatus … praeruptus) találtatott meg Mohács fölött fél mérföldnyire, egy falu (pagus) alatt, amelyet Chielének nevezünk; ez a hely akkor a Duna áradása miatt a szokottnál több vizet tartott (aquam solito maiorem habebat); ott lovával együtt, úgy, ahogy volt, fegyverben fojtották meg a vizek; ezen a helyen többen mások is elpusztultak, és onnan nem messze találták meg Trepka András és Aczél István holttestét.

228. A szerzetesről azt beszélik, hogy az első csatasorban esett el, vitézül harcolva; fejét a törzsről levágták, és másnap az ellenség táboraiban diadal gyanánt körülhordozták, hosszú lándzsára tűzve, amely – mondják – utóbb a császár sátra előtt állt.

229. Azon a napon, amely a csatát követte, ezerötszáz azok közül, akik fogságba estek, és ezek között a főnemesek nagy része, körbe állítva a győztes sereg előtt, lefejeztetett, miközben a császár az ő vérüket isteneinek áldozta; a foglyok közül kevesen maradtak életben, hogy legyenek, akiktől a császár és Ibrahim pasa megtudakolhatja, amire szükségük volt.

230. Ezek között volt Miklós, melléknevén Herczegh, ami a mi nyelvünkön vezért (ducem) jelent, akit valójában vezérnek és királyi kincstartónak tartottak; ugyanígy Prylezky János és Maczeyowzky János, lengyelek, mindketten a királyi kamara szolgái, akiktől – miután később visszatértek a királynéhoz – sokat megtudtunk, amit a történeti rövidség most nem enged felidézni.

231. Életben maradt Fekete Mihály és Majtényi Bertalan is, akiket később nagy pénzen onnan megváltottak.

232. Elpusztultak abban a csatában és a menekülésben a királyon kívül a főpapok közül Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál kalocsai, a háború vezére, Perényi Ferenc váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksy Balázs győri, Csaholy Ferenc csanádi, Palinai György boszniai püspök; a bárók közül Szapolyai György szepesi gróf, a háború másik vezére, Drágffy János országbíró, Országh Ferenc a kamarások, Korlátköy Péter és Trepka András az ajtóállók, Horváth Simon a királyi pohárnokok mestere, Széchy Tamás, Perényi Gábor, Sárkány Ambrus, Pálóczi Antal, Zetchiny Mátyás, a Frangepán gróf (comes de Frangepanibus; név nélkül áll, a vesszőzés alapján külön személyként olvasom), Bánffy Zsigmond, Hampó Ferenc, Battyány János, Slik István, a cseh, és néhány más cseh és morva; a királyság nemesebb és hatalmasabb emberei közül Balassa Ferenc, Tarczay Miklós, Paksy János, Istvánffy János, Várday Imre, Podmaniczky Mihály, Orlovcsics Gergely, a zenggi kapitány, Aczél István, a pozsonyi várnagy, Pogány Zsigmond, Tornaly János, Kálnay János és István, Forgách Miklós; ezeken kívül legfeljebb ötszáz előkelőbb nemes, ezenfelül három vagy négyezer lovas.

233. A gyalogosok közül igen kevesen menekültek meg; volt pedig tizenkét vagy tizenháromezerig terjedő gyalogos, akiknek a vezérei közül alig menekült meg más, mint a ciprusi Hannibal.

234. A hadi ágyúk mindegyikét – mind azokat, amelyek a csatasorban voltak, mind azokat, amelyek részben a táborban, részben a hajókon maradtak – az ellenség szerezte meg.

235. Ezek gondját Hardegg János grófra bízták, de későn, és csak ugyanazon az éjszakán, amely a csatát megelőzte: erélyes és szorgalmas férfi, aki a király körül kezdettől fogva a legszorgalmasabban forgolódott, a király kevés kedveltje között (inter paucos charus).

236. Az éjjel és a nap folyamán, amely a csatát követte, az ellenség futva szétáradt minden közeli vidékre, mindent, ami útjába került, elpusztított és felégetett, egyetlen halandót sem kímélve, sem nemet, sem kort, sem vallást, minden gyalázatot és kegyetlenséget elkövetve a szerencsétlen nép ellen.

237. Nem is erőmből telik, hogy azon az éjszakán és a következő napokon bekövetkezett csapást megsiratjam, amely oly nagy volt a Dunán inneni Magyarországnak azon egész részén, hogy nem tudom elhitetni magammal, hogy valaha is bármely ellenség kegyetlenebbül dühöngött volna.

238. Ez is megtörtént többek között, amit talán sosem hallottak azelőtt: hogy az élő kisdedeket – nehogy sírásuk elárulja őket – a legszerencsétlenebb anyák földbe ásták, és ott, a földdel elzárt levegőben, miközben az anyák onnan elmenekültek, szánalmasan megfulladtak.

239. Az ellenség egészen a Balaton tóig nyomult előre, a híres Pécs városát felégetve, amelynek azonban vára és a várban álló igen nemes temploma érintetlen maradt.

240. Míg ezek folytak, a vajda már Szeged körül volt az erdélyi csapatokkal; mivel azok nem tudtak olyan gyorsan követni, ő maga könnyű szekerekre szállva kevesekkel a királyhoz sietett, hogy akár egyedül is részt vegyen a csatában, amelyről megértette, hogy egyáltalán nem fogják halasztani.

241. Kristóf gróf Zágrábba érkezett; a cseheknek azok közül, akik a király segítségére jöttek, valamely része részben nem messze Székesfehérvártól, részben Győr körül volt, és ugyanazokon a tájakon György brandenburgi őrgróf és Nova Domo-i Ádám, Csehország kancellárja.

242. A királyné, miután meghallotta e csapást, a veszprémi püspökkel, Thurzó Elekkel és a pápai követtel – a király haláláról még bizonytalan lévén – ijedten Pozsonyba menekült, értékeinek nagy részét a Dunán felszállítva; ezekben és azokban is, amelyek a budai polgárokéi voltak, bár Orbonász András, aki az esztergomi várnak élén állt, némi kárt okozott, mégis ennek a dolognak az említésében messze eltávolodott az igazságtól az, aki a mi könnyűfegyverzetű katonáinkra – akiket valódi nevükön huszároknak (huzarones) nevez – hárítja ezt a bűnt, hogy a királynéi leányokat tisztességtelenül bántalmazták volna, és azok cipőin gúnyból táncoltak.

243. A császár néhány napig azon a tájon időzött, ahol a csata volt, majd mindazokat, akiket zsákmányszerzésre szétbocsátott, magához visszahívva onnan Buda felé indult; ahová hatodik vagy hetedik táborozással, a Duna partját követve érkezett, útjába eső városkákat és falvakat mind felégetve; ott azt minden őrség nélkül találta, és felégette, csak a várat tartva meg a királyi istállóval és vadaskerttel.

244. Onnan az innenső Magyarország minden részére kiküldve zsákmányolókat, ami a Duna és a Balaton tó között fekszik, egészen Győrig, mindent tűzzel-vassal pusztított.

245. Esztergomban azonban a várat – amelyet az elhagyott, akit fentebb megneveztünk, Orbonász András – egy igen alacsony sorsú ember mentette meg, aki nem sokkal korábban az ottani káptalan gyalogosainak vezetője volt, Máté, melléknevén Nagy, aki oda kevesekkel menekült; Visegrád vára pedig, a királyi korona őrzőhelye, parasztok és szerzetesek által lett megóvva.

246. Akkora rémület szállta meg a mieink lelkét, amikor meghallották, hogy a császár Budára érkezett; ezek a várak és velük Tata és Komárom és Székesfehérvár is azért sem estek az ellenség kezére, mert az – nem tudjuk, mi szándékból – megelégedett az ország pusztításával, és a várak és megerősített helyek ostromával nem törődött.

247. Sehol sem szálltak szembe jobban az ellenséggel, amely így dühöngött Magyarországon, mint azon a helyen, amelynek Maróth a neve, nem messze Esztergomtól.

248. Az esztergomi érsekségnek egy nem kellemetlen elvonulóhelye van azon erdők között, amelyeket mi Vértesnek nevezünk, erdőktől és ligettől mindenfelől övezve.

249. Ide a mieink közül néhány ezren vonultak vissza feleségeikkel és gyermekeikkel, a helyek szorultságában bízva; velük az ellenségnek nem egyszer a legádázabb csatája volt, nagy ellenséges pusztítással; végül, mivel semmiképp nem tudta bevenni a mieink kocsikkal körülvett táborát, az ellenség kénytelen volt a hadi ágyúkat is oda vonni, és így végül a tábort is szétdúlták, és szinte mindnyájukat egy szálig lemészárolták.

250. A holttestek óriási halmai, amelyek most is láthatók azon a helyen, könnyen megmutatják a mészárlás nagyságát; voltak – ahogy azok mondják, akik onnan kevesen megmenekültek – huszonötezerig a mieink.

251. Az összes, mindenütt elesett és fogságba esett számát egy összegbe összegyűjtve – azokból, amiket megtudhattam – merném állítani, hogy e csapásban mintegy kétszázezer ember veszett el.

252. Az innenső Magyarország ilyen módon – a Dráva torkolatától egészen Győrig – meg lett dúlva, nem csekély rémületet vetve még azokra is, akik távol voltak, és a bécsiekre is; a Pesttel szemben a Dunán hidat építtetve, a tizennegyedik napon azután, hogy Budára érkezett, a császár átkelt a túlsó Magyarországra, onnan is mindenfelé szétküldve (embereit; a latin dimissus egyes számban áll) a Duna és a Tisza közötti vidékekre, mindent hasonlóképpen elpusztít és feléget, ahogy az innenső Magyarországon tette; a teljes sokaságot, amely nem kelt át a Tiszán, részben karddal megölte, részben szolgaságba hurcolta.

253. Maga már eleget tombolva a szerencsétlen Magyarországon, miután a belső viszályok, amelyek közben Kis-Ázsiában (amelyet Natóliának hívnak) támadtak, visszahívták, mindazokat a helyeket, amelyeket a Dráva és a Duna között elfoglalt, sőt maga Buda várát és városát is minden őrség nélkül hagyva, hazatért.

Saját fordítás és az Örök Mohács: tizenegy hely egymás mellett

E honlap Brodarics-idézetei az Örök Mohács (2020) magyar fordításából valók. Az alábbi táblázat azokat a helyeket veti össze a honlap saját fordításával, amelyeket e honlap idéz. Az utolsó oszlop csak azt írja le, miben különbözik a két szöveg; hogy melyik van közelebb a latinhoz, azt az oszlop nem minősíti. A szótári jelentések általános latin nyelvismeretből valók, nem Kulcsár jegyzeteiből.

A tizenegy helyen a két szöveg tartalmilag egyezik; a különbségek többnyire szóválasztásbeliek (procerus, suburbanum, praestantissimus, pagus, locus). Két helyen a különbség a latin szöveg másik olvasatából vagy nyelvtanából értendő: a 84. mondatnál az A kézirat tribus alakja, a 166. mondatnál a velocioribus és a dispositis.

Nyelvi megjegyzések: klasszikus, humanista és magyarországi latin szóhasználat

Brodarics humanista latinsággal ír, de a magyar intézmények és helyek neveit gyakran a saját kora szavaival adja, és néhány kifejezést maga magyaráz („quos nos comitatus appellamus”). A „klasszikus jelentés” oszlop általános latin szótári ismeret, nem Kulcsár jegyzeteiből való. 

Források és nyitott kérdések

Források

• Kulcsár Péter (szerk.): Brodarics István: Igaz történet a magyarok és a törökök mohácsi csatájáról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985 (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum, Series Nova VI). Latin szöveg a 21–59. oldalon (253 számozott mondat), szövegkritikai apparátus a lapok alján (jelek: A = autográf kódex, J, T, C, S = Sambucus), jegyzetek a 77–85. oldalon, a keletkezésről a 12. oldalon. A saját fordítás kizárólag a latin szövegből készült; a kötet magyar fordítása és Botlik József fordítása nem került összevetésre.
• Az Örök Mohács idézetei (302–321. oldal) e honlap oldalain (II. Lajos, A helyszín, A Sárffy-levél, Czettricz Ulrich) szereplő idézetekből származnak 
• I Diarii di Marino Sanuto XLIII. Venezia, 1895, 225–228. hasáb (Antonio Boemo jelentése; Brodarics mint a halottak névsorának forrása: 227. hasáb).
• Turul 84 (2011) 1. füzet, a Brodarics-levélnek szentelt tanulmányok: Reisz T. Csaba, A Brodarics-levél. A Magyar Országos Levéltár 2010. évi új szerzeményéről, 1–2. o.; Pálffy Géza, Egy különleges pártváltás a mohácsi csata után, 3–6. o.; Kasza Péter, Brodarics István szerémi püspök búcsúlevele I. Ferdinánd királyhoz Szapolyai János királyhoz való csatlakozásáról, 7–20. o. (latin szöveg 9–12., magyar fordítás 12–14. o.); Oborni Teréz, Szapolyai (I.) János király diplomatája, Brodarics István, 21–27. o.; Laczlavik György, Brodarics István címereslevele, 28–30. o.